Csilingelő Katica

Azt akartam mondani, hogy reggel csilingelt az asztalomon a telefon és benne csilingelt Katica, de hát elrontotta azt a szóképet, hogy mobil volt az istenadta telefon és márpedig ezek a szerkentyűk pittyegnek, zenélnek és mechanikus egérként rezegve szánkáznak a tollak és papírok között. Kevés közük van már ezeknek a régi készülékekhez, amelyek még tisztességesen telefonmódra csörögtek és még tárcsázni kellett rajtuk a számokat. Azt mondják volt olyan nyugati üzletember - igaz már jó pár éve - aki zavarba jött a tárcsás telefon láttán és megkérdezte: „hogyan kell ezt használni?”

Persze lehet, hogy már én is zavarba jönnék egy régi telefontól, mint ahogy tegnap délután vendégségben is ügyetlenkedtem, amikor 80 éves apám kezembe nyomta a fényképezőgépét, egy filmes Minoltát, hogy készítsek róla és rokonaink teraszán ücsörgő elegáns asztaltársaságáról pár felvételt.

„Jé, ezen kézzel kell élességet állítani,” döbbentem rá a digitális gépek szolgai engedelmességéhez szokott ujjaimmal már első gombnyomásnál. Meg a blendét és a zársebességet is… mindent kézzel. Hogy mér ez fényt? A makacs kis mechanikus műremek időgépként a pre-digitális kőkorszak kellős közepébe repített, hiába volt a több év gyakorlat, hiába tudtam elméletben, hogy hogyan is kellett ezt csinálni, az ujjaimból menthetetlenül elszállt már a régi rutin… Az ember még azt is elfelejti, amit egykor jól tudott. Könnyű megszokni a kényelmet.

Szóval jelzett a telefon és D. Kati, a kislány a dél-pesti szállítmányozási cégtől vidáman azt csilingelte, hogy végre útnak indult az első borszállítmány Montenegróból. „Hogy legyen valami jó híre a hét végére,” mondta nagyon fiatalon és nagyon felhőtlenül. Biztosan szórakozni megy a Szigetre a hétvégén, gondoltam, miután megköszöntem kedvességét.

A sors forgandó. Egy évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy én hozok be az országba elsőként montenegrói borokat, köztük a szívbort is. Akkor még azt sem tudtam, hogy a Plantaže létezik, meg hogy ők Szerbia és Montenegró legnagyobb szőlészete, nemzetközi borversenyek sokszorosan kitüntetett babérkoszorús pincészete, már ha ugyan létezik ez a szóösszetétel a borászatban. Klasszikus, évszázados szakmákban könnyen ejt ki a száján az ember nagy marhaságot.

Nem hittem volna, hogy alig várom a pillanatot, hogy esténként a napi munkából a családi asztalhoz megtérve a „saját” boromat dédelgethessem, hintáztathassam a pohár fenekén, táguló orrcimpával szívva be nemes páráit, kortyról-kortyra ízlelgetve elegánsan kibomló ízeit.
Anyai nagyapám nagy híve volt - ahogy ő mondta - Boriskának, de apai ágon bizony a hideg víznek volt több generációra visszatekintő megingathatatlan „kultusza.” Híd leszek hát a két kultúra között, rutinom van ebben, nem először fordul ez velem elő életem folyamán.