Egyedül nagyon nehéz

Budapest, 2007. június 25. – A hétfői nyitás után történt. Éppen az ajtóban állva beszélgettem az utca mindenesével, egy kerek fejű, kopaszra nyírt, és egyébként is gömbölyűen kövér férfival, aki a sarki Bertram (Ex-Rózsadomb) étterem kukáit szokta mosni, rakosgatni és rendszeresen söpröget az utcán. Ha nem éppen gumicsizmájában az utcát rendezi, akkor a környező házak tetején, padlásain jár és a látképet meg az eget kémleli és arról ábrándozik, hogy milyen jó lenne a levegőből fotózni a várost. Repülőről, helikopterről. Vagy ha az nincs, akkor a Google map-et nézegeti.

Engem is kapacitált „fel a padlásra”, de nem sok kedven volt poros és rendetlen lapos tetőkön csámborogni, amikor ezer és egy légifotót láttam már amúgy is a városról.

A mai napon éppen arról beszélt, hogy szerzett egy M-11-es BEAG kazettás magnót, jó 30-évest, mert gyűjti a „régi dolgokat”, mire a nagy melegben a sarok irányából érkezve mellénk lép szusszanva egy nyári kartonruhába öltözött öreg néni két cekkerrel, hogy „jaj, de kibírhatatlan meleg van.”

Beszédbe elegyedünk. Pár mondat után az utca mindenese ment tovább az újabb kukák után, mert több helyen ezért fizetik. A néni pedig a bolt ablakára nézett és megjegyezte, hogy már rég meg akarta kérdezni, mennyiért adom a borokat, a kisüvegeseket.

„A kis Vranac 350 forint, az a másik” – böktem a kis szívbor felé – „550 forint.”

„És a nagy?” nézett a nagyobbik üveg szívborra.

„Az 2550, de van nagyon jó borom 1250-ért.”

„Fél literes?” kérdezte.

„Nem, 0,75-ös, de jöjjön be! Itt bent hűvösebb van, mint az utcán.”

„Na, nem akartam bejönni, csak a szomszédasszonyom kérte, hogy kérdezzem meg…” aztán mégiscsak belép és a kezébe nyomok egy leporellót a borokról.

A néni erre elmesélte, hogy egyedül él. Nagyon nehezen, mert 80 ezer a nyugdíja és most is 6000 forintot számlázott neki valamelyik közüzem. Egyet értettünk, hogy mostanában nehéz az élet.

„Mit gondol, hány éves vagyok?” kérdezte hirtelen.

Óvatos vagyok. „Hetven körül?

„Nyolcvannyolc. De teljesen egyedül élek és nagyon nehéz. Most is ez a 6000 forintos számla, amit kiküldtek…”

„Tudja mit?” jut eszembe hírtelen. A polchoz lépek és a kezébe nyomok egy kis üveg Vranacot. „Ha már az állam nem ad. Aztán majd elmondja a szomszédasszonyának, hogy milyen volt.”

„Mennyit kér érte?” kérdezte egyszerre reménnyel és félsszel a szemében.

„Semennyit.”

Arcán meghatott mosoly fut végig. „Jaj az Isten fizesse meg!”

„Hát remélem, hogy fizeti is, mert éppenséggel rám férne,” mondtam.

„Hát énrám is,” sóhajtott. „Egyedül nagyon nehéz.”

Aztán egyik kézitáskájába süllyesztette a kicsi üveget, megköszönte és elindult felfelé a Keleti Károly utcán.

Nyár volt, rekkenő nyár. Még a „hűvös” boltban is 26 fok.

A néni világos nyári karton ruhájában ballagott tovább az utca árnyékos páros oldalán, ahol az árnyék ellenére majdnem olyan meleg volt, mint a túloldalon, ahová odatűzött a nap. Lassú lépésekkel távolodott, vitte a táskáját meg oldalanként egy-egy lapos cekkerét, mert a nyugdíjasok nálunk többnyire nagyon vékony szatyrokkal járnak. Főleg azok, akik egyedül élnek. Mert egyedül nagyon nehéz.

Fél méteres főváros

Budapest, 2007. június 11 - A júniusi Bországgyűlés nyitónapjának reggelén történt. A Városliget óriási platánok által szegélyezett széles sétánya mentén éppen töltöttem fel a borfesztiválra kibérelt kicsi házikót, amikor észrevettem, hogy narancssárga-csíkos köztisztasági mellényben pár méterre tőlem egy 50-egynéhány éves utcaseprő sepreget. A házikó közelebbi és távolabbi környéke, sőt az voltaképpen az egész sétány, sőt maga a Városliget fuldoklott a koszban, piszokban.

A kocsiban volt seprő, mert szeretem, ha a mi pavilonunk körül rend és tisztaság van, de nem lelkesített a nagy melegben való cipekedés, ezért átvillant a fejemen az ötlet: egy kis palack Vranac fejében megkérem a „kollégét” söpörne már körbe nálunk egy kicsit alaposabban.

Ajánlatomat a bajszos, szőkés ősz jóember örömmel fogadta és kis szünet után elkezdett sürgölődni forgolódni a ház körül. Fogyott a papírhulladék, a szétdobált műanyag fagylalt nyalóka és a platánokról lehullott kéregdarab, én meg mutogattam, hogy ezt is, meg azt is legyen szíves még. A férfiú rendületlenül sepert és közben magát dicsérte, hogy ő világ életében mennyire precízen és megbízhatóan dolgozott.

Én közben meg hordtam befelé a kocsi farából a boros kartonokat, és a boros stand működtetéséhez szükséges apró kacatokat, üvegnyitót, cseppőrt és az obligát talpas poharakat. Ám egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az atyafi morrant egyet, hogy „csak a főnököm észre ne vegye, hogy itt söprögetek.”

„Miért?” mondtam döbbentem. „Hát nem ez volna a dolga.”

„De igen,” válaszolta. „Csakhogy mi a járda mellett félméteres sávban söprögethetünk, kintebb nem, mert az nincs benne a szerződésben.”

„Micsoda?” döbbentem le. Hát mi van a város többi részével? Budapest nemcsak a járdák mentén félméteres sávból áll!”

„Azt nem tudom,” mondta és lendületesen tovább söprögetett a járdaszél mentén, ami bevezetett a kicsi faházikó alá. „Ennyi van a szerződésben, tovább nem lehet. Nem fizetik ki.”

A munka, amit elvégzett, végül is elfogadható volt. Megkapta a kis üveg Vranacot. Ahogy seprűjével elballagott, megfogtam a magunk seprőjét és kiigazítottam a fél méteren túli részeket.

Másnap is arra járt, a szemem sarkából láttam, de nagy volt a tömeg, s nem volt időm vele törődni. Ő nem jött oda, így a felgyülemlett piszkot magunk söpörtük fel. Így volt ez harmadnap is. A Városligeti tó vizében is gyűlt a szenny, a beledobált nylonzacskó. A rengeteg ember sok koszt hagyott maga után. Senki nem takarított. Már egy félméteres sávot sem...

Lehet, hogy ez a cél!

Budapest, 2007. május – A Keleti Károly utcában 240 forint óránként a parkolás. Kocsi nélkül nem lehet boltot fenntartani, mert mindig van cipelni való. Pár karton bor, porszívó, iratok, csomagolóanyagok, stb. Buszon, villamoson lehetetlen ennyit elcipelni, kocsihoz meg parkolóhely kell.

A bolttal szemben, az utca túloldalán van egy öt autónyi hely rakodásra kijelölve, amit a szomszédos Samsung szerviz, az Union biztosító, a „Fit for Life” fodrászat autói foglalnak el. Fix helyet fognak a fodrászat melletti kisközért szállító kocsijainak, mert oda naponta többször érkezik árú. Így aztán vagy van hely vagy – többnyire – nincs.

Ilyenkor maradnak a fizetős parkolóhelyek meg a parkolási díj: 240 Ft/óra, míg az üzletben ülök és várom a vevőket.

A kínlódást és a költségeket megunva először telefonon érdeklődtem a II. kerületi önkormányzatnál, ahol a Mártírok útján lévő ügyfélszolgálatukat ajánlották.

Egy szép bágyadt előnyári napon némi időt hagytam rá és megkerestem őket: bent tömeg, csüggedten sorba ülő emberek vártak.

Hervasztó, gondoltam, én itt órákon belül nem kerülök sorra. Az információs pult mögött azonban ott ült két unottképű leányzó. Elmondtam nekik mondókámat, mire megkaptam a magamét, hogy megvannak a vonatkozó szabályok, ahhoz tartsam magamat.

Nem hagytam magam. „Hölgyem,” mondtam, és jelentőségteljesen mélyen a szemébe néztem, hogy felfogja, nbem könnyen tágítok. „Én egy második kerületben bejelentett vállalkozó vagyok, aki a II. kerületi önkormányzat segítségét kéri egy konkrét probléma megoldásához. A határozatok papíron vannak, én viszont nem egy papíralapú, hanem nagyon is valós probléma megoldásához kérek segítséget.”

A hozzám közelebb ülő nagyot sóhajtott és adott egy telefonszámot. Ők az illetékesek. És már el is fordult tőlem unott arcú barátnőjére fordítva unott szemeit.

Később a boltból felhívtam ezt a bűvös számot, ahol azt mondták, hogy nem sok jóval kecsegtetnek. Egy halom igazolással elvégzendő bonyolult adminisztráció után kaphatok egy parkoló kártyát, amivel fél áron parkolhatok.

„Hölgyem,” mondtam. „Nekem az is sok. Nem kaphatok valami kártyát, hogy kerületi vállalkozó vagyok, amivel, mint egy kerületi lakosnak ingyenes a parkolás.

„Nem,” volt a válasz.

Elkeseredtem. „Miért nem segítenek? A kerületnek nem fontos, hogy virágozzanak az itt működő kereskedők? Ha mindenki csak a bőrünket nyúzza, támogatást meg senkitől nem kapunk, akkor felfordulunk,” fakadtam ki.

„Kedves uram, lehet, hogy ez a cél,” válaszolta szerepéből kiesve a kerületi illetékes.

A válaszra nem tudtam mit mondani. Szövegem fogyott.
Lehet, hogy ez a cél.

A dekantálás

A mitől szívbor a szívbor? kérdés után vevőinket legtöbbször a dekantálás fogalma bűvöli el.

Mit jelent - kérdezik - a szórólapjainkot szereplő kitétel, miszerint boraink meghálálják, ha fogyasztás előtt dekantáljuk őket.


Voltak akik a szó jelentését firtatták, de e dekantálási mini almanach megírásához az utolsó lökést egy kedves törzsvevőm adta, aki egy napon a pumpás dekantáló készülék működését szerette volna velem elmagyaráztatni.

Ez már túllépett akkori tudásszintemen és látva a fogalom és nüanszai iránti széleskörű érdekelődést, nekiveselkedtem és csokorba gyűjtöttem a dekantálással kapcsolatos bölcsességeket és képeket.

Íme az eredmény:

A dekantálás fogalma – ez az összetett szó, amelyben a „de” ugye fosztóképző a – „kantálás” pedig az edényt, a kettő együtt az edényből való eltávolítást jelöli – vagyis a fogalom lényegében szilárd anyagnak egy folyékony anyagból való eltávolítását, elkülönítését jelenti.

Nemcsak a borászok, hanem a kémikusok is ismerik, mert ott is gyakran előfordul, hogy folyadékból üledéket vagy valamilyen más szilárd anyagot kell eltávolítani.

Persze a dekantálás igazi karrierjét a borászatban futotta be, interneten rákeresve 15-20 esetből talán egy szól a vegyészeknek, az összes többi a borkedvelők tájékoztatására szolgál.


Miért dekantálunk? - Alapvetően három okból:

1. hogy a borból eltávolítsuk a benne lévő üledéket, darabos szennyeződéseket;

2. hogy levegőztessük a bort, miáltal bukéja, íze kibontakozik;

3. esztétikai okból, hogy a bort egy szép dekantáló edényben mutassuk meg.

A három ok persze egymást nem kizáró, együttesen is lehetnek okai a dekantálásnak.

Milyen borokat érdemes dekantálni? – Közvélekedés szerint a vöröseket, mert a dekantálás ezeken „dob” a legtöbbet, de van, aki bizonyos fehér borok dekantálását is ajánlja. Érdemes kísérletezni!

Az öreg portóikat is dekantáljuk, mert ezekben jelentős az üledékképződés.

Az üledék – Régebben a borokat kevésbé steril körülmények közepette tartották, nem szűrték, mint manapság nagyon sok modern bort, ezért vörösboroknál üledékre többnyire számítani kellett. Mindig volt és lesz dugó töredék, sőt napjainkban is vannak termelők, akik boraikat nem szűrik, hanem „sur lie” seprőről palackozzák.

Szűrés esetén is elképzelhető, hogy többéves érlelés folyamán a tanninokból üledék csapódik ki az üveg aljára vagy falára, ami esetleges vélekedéssel ellentétben nem borhiba, hanem természetes velejárója a borok készítésének, tárolásának.

Általában véve az üledékképződés az idősebb, érlelt borok sajátossága.

Vannak borok, amelyek címkéjén rajta van a jelölés, hogy „szűretlen”. Ezeket ajánlatos dekantálni, bár az, hogy szűretlen, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a borban üledéket fogunk találni.

A levegőztetés - főleg a fiatalabb, nem teljesen érett borokon segít. Ha nem számítunk üledékre a borból, akkor akár zuboghat is a fiatal bor a dekantáló edénybe, hogy minél nagyobb felületen érintkezzen a levegővel!

Többnyire azonban a finomabb borokat dekantáljuk és ezek megérdemlik - meg is hálálják - az óvatos kezelést. A levegőztetés oxidációt indít el, ami egy határon túl a bor rovására is mehet.

A túl sokáig „levegőztetett” bor minősége romlani fog és a folyamat legvégén ugyebár ecet lesz belőle.

Sokan a palack kinyitásával szokták levegőztetni a bort, ez azonban nem elegendő, mert a bor túl kicsi felületen érintkezik a levegővel. Ezért hasasak a dekantáló üvegek, hogy bennük minél nagyobb felületen érje a levegő a benne lévő bort.

Az esztétikai ok – egy szépen terített asztalon az elegáns dekantáló üvegek mindig jól mutatnak, és többnyire esztétikusabbak, mint a borosüvegek, még akkor is, ha sok bortermelő nagy hangsúlyt fektet borai szép felcímkézésére. Ebben az ismertetőben ízelítőt adunk a különböző dekanterek formai gazdagságából, szépségéből.


A dekantálás művelete
Az alapszabály, hogy kerülni kell a borok felrázását, az üledék felkeverését, ezért az üvegeket minél kevésbé és minél óvatosabban mozgassuk.

Az előkészületek – nemesebb borok esetében, amelyeknél üledékességre számítunk, a szakértők azt ajánlják, hogy egy-két nappal korábban – szobahőmérsékleten - állítsuk a többnyire vízszintesen tárolt borospalackot a talpára, hogy az üledék maradéktalanul leszálljon az üveg aljára.

Sokan persze ad hoc szokták eldönteni, mit isznak a vasárnapi ebédhez, az éttermekben pedig végképp egy perccel az üvegnyitás előtt szokott kiderülni, hogy a vendég milyen bort kér az ételéhez. Ilyenkor nem marad más, mint az üveg minél óvatosabb mozgatása, hogy az üledéket lehetőleg ne keverjük fel.

Van persze olyan üledék is, amely az üveg falára csapódik ki és ezt többnapos talponállással sem lehet az üveg aljára terelni. Ennek viszont az az előnye, hogy felnyitáskor sem mozdul, tehát nem kell aggódni attól, hogy belerondít tiszta borunkba.

A védőfólia eltávolítása – az egyik módszer, hogy dugóhúzónkon található kis pengével, annak hiányában késsel körbevágjuk a dugót fedő védőfóliát éppen a dugó felső síkja alatt, ahol az üveg száján egyébként is egy perem található, és eltávolítjuk. Szépen vágjuk, ne vagdaljuk vagy marcangoljuk a fóliát, mert csúnya, szakadozott szélű lesz és rossz benyomást kelt.

A másik módszer, hogy teljesen eltávolítjuk a fóliát, mert a dekantálás folyamán úgyis az üveg nyakán keresztül kell nyomon követnünk a kiöntés folyamatának utolsó negyedét-ötödét, amikor az üledék megindulása várható. Ilyenkor vagy marokra fogva lehúzzuk a fóliát – már amelyik üveg ezt engedi – vagy hosszában végigvágva, lefejtjük a fóliát az üveg nyakáról.

Az üveg szájának megtörlése – a dugóvédő fólia eltávolítása után egy törlőruhával letöröljük az üveg száját, hogy a rajta lévő esetleges szennyeződéseket eltávolítsuk. A nagyon akkurátusak tiszta megnedvesített törlőruhával először nedvesen törölnek, hogy a fólia ragasztó maradványait is eltüntessék és utána egy száraz törlő ruhával szárazra és teljesen tisztára törlik a dugó környékét.

Az üveg nyakát és vállát a dugó kihúzása után ismét megtöröljük. A dugó törmelékeket kipiszkáljuk.

A dugó kihúzása – történhet függőlegesen álló üvegből, vagy – ha szenvedni akarunk – történhet úgy is, hogy az üveg közben a dekantáló kosárban majdnem vízszintesen.

Ilyenkor persze az üveg a nyaka felé annyival van magasabban a vízszinteshez képest, hogy a bor a kinyitott üvegből a bor magától azért nem folyik ki. Szakértől azt mondják, hogy némi gyakorlással ilyen pozícióban lévő borosüvegből is ki lehet húzni a dugót.

A lényeg, hogy akár függőlegesen áll az üveg, akár a kosárban, vagy dekantáló szerkezetben (erről később), a dugó kihúzását úgy célszerű elintézni, hogy minél kevésbé mozgassuk az üveget, nehogy az üledék felkavarodjon.

Megoszlanak a nézetek, hogy szabad-e pukkannia a borosüvegből kihúzott dugónak, avagy ezt is minél diszkrétebben, csendben intézzük. Egy-egy makacsabb dugó bizony néha akkora pukkanással adja meg magát, mintha pezsgőt bontottunk volna, de láttam már nemzetközi borszakértőt is jó nagy pukkanással üveget nyitni.

Az üveg száján maradt dugótörmeléket vagy szennyeződést ismét óvatosan letöröljük, úgy hogy az ne potyogjon vissza az üvegbe. A dugót megszagoljuk, mert előjelzéssel szolgálhat a tekintetben, nem történt-e nagyobb baj a borral a tárolás során.

„Dugós” bor, vagyis olyan bor amelyiknél a dugó nem zárt megfelelően, mindig volt és mindig lesz.

A gyertya vagy lámpa használata – a dekantálás során az üveg nyakát alulról világítjuk meg gyertyával vagy lámpával és figyeljük, hogy az üveg nyakának alján mikor jelenik meg az üledék. Az üledéket a borban lebegő „füst” vagyis nagyon finom uszadék megjelenése előre jelezheti.

Ha az megjelent, a kitöltést hagyjuk abba, a dekantálás befejeződött. A megmaradt üledékes bort fém vagy papírszűrőn át leszűrhetjük, vagy úgy ahogy van főzéshez is elhasználhatjuk.

A két megoldás közül a gyertya nyilvánvalóan sokkal elegánsabb és romantikusabb, viszont ha nem vagyunk eléggé ügyesek, és az üveg nyakát közvetlenül a gyertya lángja fölé tartjuk, összekormozhatjuk vele az üveget és a végén semmit sem fogunk látni annak nyakán át.

A bor kiöntése a dekantálóba – a bort az üvegből egy huzamban, de kellő türelemmel öntjük ki, nehogy a visszaáramló levegő miatt kotyogni kezdjen és felzavarja az üledéket. Előfordulhat, hogy az üveg tartalmának utolsó negyede már üledékes, de az üledéknek a nyaknál történő megjelenése után ne öntsük tovább, hiszen ezzel a dekantálás művelete veszítené értelmét, márpedig nincs szebb látvány a dekantálóban tisztán csillogó bornál.

Persze ha biztosak vagyunk benne, hogy borunkba nincs üledék, lendületesebbek is lehetünk, mert ekkor már a megfelelő szellőztetés a lényeg, vagyis az szeretnénk elérni, hogy a bor a levegővel minél nagyobb felületen érintkezzen.

Szűrünk vagy nem szűrünk? – a dekantálás rítusának legkomolyabb hívői és gyakorlói nyilván összerázkódnának még a gondolatától is annak, hogy a szent nedű szabad folyása útjába bármiféle fém vagy papír szűrőt iktassanak. Holott rém praktikusnak tűnik és vannak akik művelik is – nyilván otthon és nem elegáns éttermekben - a szűréses módszert.

Jancis Robinson, a modern brit és ezáltal nemzetközi borfogyasztás egyik nagyasszonya, aki mellesleg egy Magyarországon is kiadott borenciklopédia szerzője is, kávéfilteres papírszűrőt javasol erre a célra. Mások szakavatottak fintorognak erre, mondván a papírszűrő mindenféle nem kívánt ízeket visz a borba. Vannak olyanok is, akik még az acélból készült fémszűrővel is bizalmatlanok.

Egy biztos: a minőségi borok fogyasztása hangulat és ihlet kérdése is. Egy drága bor fogyasztásra történő előkészítésének ceremóniájához a kávéfilter túl prózai és kommersz, a meghitt hangulatot fogjuk vele lerombolni. De otthon, a vidéki nagybácsi borának leszűréséhez bátran használhatjuk.

Használjunk-e tölcsért? – a tölcsér használata igen praktikus lehet, amikor a borosüvegből szűknyakú dekantáló edénybe kívánjuk áttölteni a bort. Viszont a tölcsér használattal ugyanaz a helyzet, mint a szűrőkkel.
A „puristák” nem szeretnek újabb felületeket beiktatni a borosüveg és a dekantáló edény közé és azt javasolják, hogy a bornak a dekantáló edénybe való áttöltését meg lehet tanulni tölcsérhasználat nélkül is.









Mennyi ideig dekantálunk? – A fiatalabb borokat hosszabb ideig, az érettebbeket rövidebb ideig, az öreg és „törékeny” borokat azonnal szervírozzuk. Az pontos időzítés azonban problémás, ha nem ismerjük e tekintetben a szervírozni kívánt bort.

A fiatalabb vörösborok esetében van aki azt javasolja, hogy annyi órát dekantáljuk a bort, ahány évvel fiatalabb a kívánatos érettségi szintjénél. Mivel csak becsülni lehet, hogy hány éves korában optimálisan érett egy bor, nem beszélve arról, hogy nem mindig tudjuk, hogy a kezünkben lévő palacknak korábban mi volt a sorsa (mert ugye nemcsak a könyveknek van sorsa, hanem a borospalackoknak is). Így a dekanter edényben eltöltendő időtartam hossza szintén becsléssel állapítható meg. Persze a kísérletezésnek e tekintetben is meg lehet a maga hozadéka.
A fő szabály itt is, hogy minél idősebb a bor, annál rövidebb ideig hagyjuk a dekantálóban.

Milyen hőmérsékleten dekantálunk? - úgy kell dekantálnunk, illetve kiszámítanunk a dekantálás időtartamát, hogy a borok kiöntéskor ideális hőmérsékletűek legyenek. Vörösborokat 16-20 Celsius fokos hőmérsékleten szolgálunk fel, fajtájuktól függően. Fehéreket 8-12 Celsius fokon.

Egy kaliforniai borászati honlap szerint egy palack bor 2,2 Celsius (4 F fokot) fokot hűl 10 percenként a hűtőben és körülbelül ilyen gyorsan melegszik szobahőmérsékleten. A hűtőgépek 0 és 4 Celsius fok közötti hőmérsékletre hűtik a beléjük tett ételeket. Ennek alapján becsüljük meg, hogy mennyi idő alatt éri el borunk a dekantáló edényben az optimális szervírozási hőmérsékletet.

Kettős dekantálás – vannak, akik kétszer dekantálnak, vagyis kiöntik a bort a dekantáló edénybe, majd a kitisztított borosüvegbe visszatöltik a bort. Ilyenkor egy menetben hajtjuk végre a ki- és visszatöltés műveletét, mert a cél ilyenkor az üledék eltávolítása. Szellőztetésre a módszer nem alkalmas, mert a borosüveg a formája miatt nem alkalmas a kellő szellőztetésre.

Régi portóik dekantálása – a régebbi évjáratok portói boraival főleg az a gond, hogy dugójuk a palackban töltött hosszú idő alatt többnyire morzsalékossá, törékennyé válik, így egyben nehezen szedhetőek ki. Ezért van az, hogy sok portóit újradugóznak. Sok esetben a dugó-törmelékes portói megszűrése a megoldás. A portóikra történelmileg specializálódott angolok szerint a portóikban ezen kívül még rendre „méhszárny”-nak elkeresztelt szerves anyag (beeswing) is található, ami nem káros és fogyasztható, de jobb azért kiszűrni. A portóit tartják a legnehezebben dekantálható bornak, de egyben a dekantálásra legérdemesebb bornak is.

Dekantáló gép vagy szerkezet – egyes gyártók készítenek igen jópofa fémből készült, csavarmenettel mozgatható dekantáló készüléket is. Ezekben majdnem vízszintesen fekszik az üveg, nyakkal egy picit felfelé, ahogy fentebb már leírtuk.




















Ennek a módszernek a minél kisebb mozgatás a lényege. Vagyis a dugó eltávolítása után az üveg lejtését módosító kurblival szép lassan vízszintes irányba döntjük az üveget, így mozgása szinte minimális és a bor az üveg szája elé tartott dekanter edénybe csorog.

Ahogy fogy a bor, a kurblival finoman utána állítjuk, de természetesen itt is leállítjuk a folyamatot, ha a nyaknál az üledék megjelenik.

Pumpás dekanter edény – ennek lényege a pumpával a fogyasztás után megmaradt bormennyiség feletti levegő kiritkítjuk a dekanter edényben, hogy a bort tovább tudjuk tárolni. Kevesebb oxigén marad a bor felett, így az oxidációs folyamatok jelentősen lelassulnak. A pumpás dekanter edényt hermetikusan le lehet zárni.

















Dekantáló edények tisztítása – sajátos formájuk miatt a dekantáló edényeket igen macerás tisztítani. A mosogatógép itt nem segít, ahhoz ezek az edények többnyire túl zártak. Széles szájú edények esetében kézzel és dörzsszivaccsal érdemes benyúlni, kisebb szájú edényeknél egy jó üvegkefe segíthet.

Akik nagyon adnak az eleganciára, avagy olyan edényt kaptak karácsonyra ajándékba, amelynél a funkció végképp a forma áldozatául esett, azokon a kifejezetten a dekanter edényekhez gyártott üveggyöngyök segíthetnek.































Ezeket aztán lehet köröztetni, rezegtetni, rázni a mosófolyadékkal együtt az üvegben, egészen addig, amíg le nem dörzsölik az üveg belső falára tapadt elszíneződéseket.

Utána a gyöngyöket külön el lehet mosni.
Ez ám a dupla mulatság!

Ági boltja
(Ági aranyszívű. Az ő története azért került a Szívbor történetek sorába, mert amit ember megtehet, azt ő megteszi, hogy nekem ez az üzlet összejöjjön.)

A Dohány utcának a Nagykorút felé eső végén van egy kicsiny díszhal és madár bolt. Régebben tulajdonosai azt mondták volna róla az érdeklődőknek, hogy ott található a Bástya mozi hátsó kijáratával szemben, csakhogy a Bástya mozit sok éve bezárták, helyét egy bank vette át, mint ahogy a város különböző pontjain ugyancsak bankok vették át régen híres cukrászdák, éttermek és más egykor megszokott, ám azóta nagyrészt elfeledett létesítmények helyét.

Mintha a sokadik csikorgóan modern, légkondicionált bankfiók az ember életében fontosabb volna, mint egy jó fagylalt vagy krémes, vagy netán a hortobágyi palacsinta. Az olajos padlós, kissé koszos, de a régebbi generációk számára otthonos homályú régi pesti mozikról nem is beszélve.

Ki emlékszik még azokra a mozijegyekre, amelyeket nem nyomtató pökött ki a pulton lévő keskeny nyílásból, hanem tömbben pörgette ujjai között a vasúti pénztárablakhoz hasonló fedezékéből a mozi pénztárosa?

A jegyekre pedig olyan rég elfeledett bűvszó volt ráírva, hogy „zsöllye”, amiről a multiplexek popcorn-morzsás és kóla-foltos puha padlószőnyegén szambázó fiatal jegyszedői tán életükben még nem hallottak. Hát még ha tudnák, hogy a kifejezésnek a mozihoz is köze van.

Nos, egyéb geográfiai referencia híján talán annyit lehet mondani, hogy a kis bolt a Dohány utcában egy gyros éttermecske és egy halálos méregről elkeresztelt ruhaüzlet között található. Szemben van vele a 74-es trolibusznak a Nagykörút előtti utolsó megállója, s a mögött – igen, kitalálták – a Bástya mozi egykori hátsó kijárata. A bolt ott húzódik meg immár 56 éve az elröpült évtizedek alatt jócskán megkopott pesti kődzsungel lármás, autótülköléses, troli surranásos, kukapuffanásos, lármásan fortyogó benzingőzös nyüzsgése kellős közepén.

A piciny bolt elődjét 1949-ben alapította egy bizonyos Weinberger Géza, aki Radnótival, az eklogáiról híressé vált költővel raboskodott Borban, a hírhedett szerbiai rézbányában, csakhogy Géza bácsi az életerejét vesztett babérkoszorús poétával szemben megszökött és csatlakozott a jugoszláv partizánokhoz. Velük is jött haza, amikor azok a Vöröshadsereg oldalán a Wehrmachtot és a magyar hadsereget kergetve átlépték a határt.

Az üldöztetés rémtől hajtva Weinbergerről Veresre magyarított, s mivel valamiből meg kellett élnie és mert nem sokkal korábban feleségével vettek három hullámos papagájt, a madarak szeretetétől, no meg kereskedői végzettségtől szinte egyenes út vezetett a díszhal és madár üzlethez.

Először a József körúton utalt ki számukra üzlethelyiséget a tanács. De aztán kellett a hely a Szikra szabóságnak, meg hát a Rákosi korszakban mégsem illett, hogy egy maszek bolt a nagykörúton virítson, ezért költözött 1950-ben mai helyére, a mégiscsak kevésbé szem előtt lévő Dohány utcába.

„Akkoriban kevés jó nevű tenyésztő volt,” jegyezte meg Ági, Géza bácsi lánya, az üzlet jelenlegi tulajdonosa. Ölében szekrényfiók a múlt elsárguló papírokon megőrzött kivonatával. Az egészen eddig a Vöröshadsereg menlevelének hitt cirill betűs okmányról most, a múlt felidézésekor derült ki, hogy a jugoszláv partizánok Géza bácsi számára szerb cirillel írt szabadságos levele.

„Ott volt Kovács Anti bácsi, aki hullámos és nimfa papagájt, meg kanárikat tenyésztett, ” mondta. „Nálunk szép halakat lehetett venni és Kádár tolmácsa hozta el hozzájuk Szergej Obrazcovot, a neves szovjet bábművészt is, aki nagyon szerette a halakat.

Az elmúlt évtizedek alatt sokan megfordultak a boltban. „Nálunk vásárolt a kis Latabár is, aki mindig kérte a maga ’fél kiló kanáriját’, amin a kanáriknak való kendermagot kellett érteni.

Teltek, múltak az évek, s az üzlet sorsa önmagában a dióhéjba zárt történelem. 56-ban rövid időre bezártak, mert az üzletet találat érte és kiégtek. Aztán jöttek a kisállatok, volt az erdészek által hozott mókus is, mert akkor nem volt védett, később következett a tengerimalac korszak. Árusítottak kalickákat is és a piciny, alig 18 négyzetméteres üzlethelység légterébe beszorított galérián fenn egy alkalmazott vasvázas akváriumokat gyártott. A ragasztott üveg csak sokkal később vált technológiailag megvalósíthatóvá.

Közben Géza bácsi kezdte el árusítani Magyarországon először a Lukács-féle cég által gyártott üvegszemeket állatpreparátorok számára. Akkoriban a gyártást mereven elválasztották az értékesítéstől.

Terjedt az állattartás szenvedélye, megjelent az első nagyker, az Aquafood, avat be Ági az iparág történetébe. Az árú felhozatal is alaposan átalakult: mára a polcokon ott a kutyacsizma, a macskahordó táska, a műszafaládék füzérét imitáló póráz vagy az egérillatú, különböző színekben pompázó műegér.

„Most már kevés a kis üzlet,” mondja Ági, „helyünket részben átveszik a nagyobb üzletek állateledelt is árusító részlegei és a városszéli bevásárló központok nagy és jól felszerelt üzletei.” A városszéli bevásárlóközpontok miatt 5-6 éve következett be visszaesés. Míg ott azok vásárolnak, akik cementes zsák terjedelmű kutyatápos zsákokat billentenek be kocsijuk csomagtartójába, vagy mosóporos zacskó terjedelmű macska eledelt huppantanak a hátsó ülésre. Ágihoz a szomszédos bérházakból olyanok járnak, akiknek a születi is ugyanitt vásároltak. „Idős embereknek sokszor a velük élő állat gondozása adja vissza az életkedvét,” jegyzi meg csendesen.

Bent a boltban, közvetlenül a bejárat mellett Géza bácsi fénykorából egy ódon szövegezésű fakeretes hirdetés buzdít arra, hogy vásároljak „az ország legismertebb szaküzletében.” Alatta hatjegyű telefonszám. Mikor is voltak utoljára Budapesten hatjegyű telefonszámok? A túloldalom, az akváriumok fölött másik írás: „Állatot nem veszünk vissza és nem cserélünk!”

Ágihoz nem csak nyugdíjasak járnak. Időnként nála vásárolnak a Pa-dö-dö lányok, és egy-egy ismert színész is. Hogy ki, arról Ági diszkrét módon nem beszél. Üzlete előtt járt el, s időnként betért hozzá Maja Gold is, akit a férfiak a nőknél sokkal behatóbban ismernek. „Nem tart állatot, csak itt lakott és időnként beszélgettünk,” teszi hozzá gyorsan. Ágival könnyű bárkinek szót értenie, mert jó kereskedőként kellő humorral könnyen teremt kapcsolatot.

Ági, aki végzettségére nézve textil technikus, sosem dolgozott tanult szakmájában, 38 évvel ezelőtt kezdett el szülei mellett dolgozni, akiktől a 80-as évek végén vette át az üzlet irányítását.

„Bár nem vagyok a legfiatalabb, de szeretnék dolgozni, amíg bírom,” jegyzi meg orrára tolt szemüvege mögül, ölében a múltidéző iratos fiókkal. Őt ismerve az embernek nincs is kétsége afelől, hogy amíg bírja, addig a kis díszhal és madárbolt ott működik majd a Dohány utca végén, közel a nagykörúthoz, szemben a Bástya mozi egykori hátsó kijáratával.

(Fotó: Copyright 2007 Váradi Emil)

Berki Tamás a Jókai Klubban
Budapest, 2007. március 30, péntek – A bornak sokat köszönhetek, de legutóbb egy igen graftos Berki Tamás koncertet is a Jókai klubban.

Otthon megvan még valahol egy Berki nagylemezem ("Igazi paradicsom"), őrizgetem több száz más lemezzel együtt - 20 éve talán. Akkoriban meg is hallgattam egy párszor, ám azóta egyszer sem.

20 év alatt egy gyerek felnő. 20 évvel ezelőtt többször hallgattunk zenét, csak zenét, a lemezjátszó előtt, a zenére tényleg figyelve.

Nem úgy mint mostanában, valamivel együtt, valamivel párhuzamosan, úgy hogy igazán semmire sem figyelünk rendesen.

Modern kor, modern élet, habzsolunk, de semmit sem élvezünk igazán, úgy ahogy megérdemelné.

„Csak” egy kis borkóstolót tartottunk a Jókai klub színháztermének előterében, persze nem volt véletlen, hogy éppen a klub jazz koncertjeit szemeltük ki erre a célra és nem más rendezvényeket.

Szeretem a jazzt. Egy hónapja Frankie Látó Gipsy Swingjét élveztük, igen szó szerint élveztük.


Az kifinomult zenélés volt, Berki kvartettje zenéjének széles dinamikájával viszont majd szétrobbantotta a színpadot. Hatásos volt.


Mondtam is neki a koncert után, hogy a 20 évvel ezelőtti lemez, amelyről több dalt is elénekelt pénteken este, egészen más volt, mint élőben. Az élő élmény volt, ég és föld a lemezhez képest.

A felállás: Berki Tamás ének, Mohai Tamás gitár, Mohai Győző dob, Plútó Horváth József basszusgitár. Tóth Viktor (szaxofon, fuvola, billentyűk) most nem játszott.




Nem tartok koncertismertetőt, mert ahhoz kevés a Berki-tudásom, beszéljenek inkább a koncert képei. Egy biztos, legközelebb is megyek.


Az április kimarad a Jókaiban, májusban lesz a következő jazz koncert…


(Fotók: Copyright 2007 Váradi Emil. Ha fotóra van szüksége, kérjen a varadi.emil@t-online.hu e-mail címen! )

Hegyek koszorúja
(A magyar Penthouse-nak írt PR-cikk)

Ezek a hegyek regulát nem tűrnek,
a napok meg errefelé igencsak hosszúak,
hacsak az ember el nem csen belőlük,
egy kis dalolással, meg egy pohár borral.

- vetette papírra valamikor a XIX. század első felében e zord balkáni mélabút és időtlenséget sugalló sorokat Montenegró legnagyobb fia Petar Petrovics Njegos, a költő, főpap és államférfi.
Meredek fekete hegyeiről ismert hazája addigra ötödik évszázada folytatott elkeseredett, véres küzdelmet a törökkel miközben a térségre egyre hosszabb árnyékot vetett a növekvő hatalmú osztrák császárság. Mi magyarok szeretünk hivatkozni balsorsunkra, de a Balkánnak ebben a sarkában a történelem az általunk kapottaknál nagyobb pofonokat osztogatott a nálunk kisebb népeknek is.

Njegos, a magyar reformkor és a szabadságharc kortársa, a szerb nyelv talán legnagyobb költője, valósággal olümpuszi magasságokba emelkedett Hegyek koszorúja című hőskölteményével, amely a hegyi szerbek, a crnogorácok, avagy másnéven montenegróiak ethoszának, nemzeti önérzetének lényegét sikerült a líra eszközeivel megörökítenie.

Nem számít igazi crnagorácnak, aki a költeményt nem ismeri és nem tudja legalább párt strófáját fejből. A legnagyobb becsben azok vannak, akik a terjedelmes költeményt betéve tudják.

Njegos halála után valóban hazájának az olümposzára került. Fehér kövekből megépített mauzóleuma a szárazföldet az Adriai tengertől elválasztó hatalmas Lovcsen hegy legtetején szédítő magasságban dacol a fekete hegyek felett üvöltő szelekkel. Kivételesen tiszta időben innen át lehet látni az Adria túloldalára, Olaszországba.

Njegos kápolnát kért e helyen a maga számára nyughelyül, de hívei kezdetben nem merték ott eltemetni, mert féltek, hogy a szkadari törökök megszentségtelenítik földi maradványait. A Lovcsen tetején emelt kápolnát az osztrák katonaság lőtte szét az I. világháború idején és akart ugyanott hódításuknak emlékművet emelni. Végül a titói Jugoszlávia két évtizedes előkészületek után 1974-re mauzóleumot emelt a kápolnai romjai fölé.

Messze a hegy alatt terül el a hatalmas a kotori öböl, az Osztrák Magyar Monarchia haditengerészetének legfőbb bázisa, ahol egykoron - későbbi őkormányzósága -Horthy Miklós tengernagy verte le a híres-hírhedt cattarói matrózlázadást. Az öböl bejáratát mind a mai napig három Monarchia-korabeli erőd őrzi, de beljebb magyarok vásárolnak a tavaly függetlenné vált országban nyaralókat vagy akár komplett szállodákat. Megvette a montenegrói telefonszolgáltatót a Magyar Telekom, bankot vett itt az OTP. Bennfentesek azt mondják a magyarok főként az oroszokkal versenyeznek az alig 600 ezres lélekszámú ország privatizálási programjában. Vannak persze más nációk is, de kisebb jelenléttel.

De térjünk vissza Njegoshoz. Mint soraiból is kiderül, ő is szerette borral és dallal rövidíteni a Balkánon lassan telő napokat. Vajon milyen bor lehetett a poharában?

Csak vörös lehetett, mert Montenegró ideális vörösboros vidék. Többféle vörös szőlő terem itt.

Például innen, a Szkadari tó vidékéről hozták a kadarka (szkadarszka) vesszőit a törökök elől Magyarországra menekülő rácok. Honnan eredhetne a magyar rác kifejezés, ha nem a crnogorác-ként bemutatkozó hegyi szerbektől?

Viszont Podgorica, a főváros mellett óriási területeken terem Montenegró legismertebb vörösbora, a Vranac. Így nevezik a fekete méneket is, mert a szlávoknál a vörös bort feketének hívják. A crnogorácok erre a borukra a legbüszkébbek.

És ugyan mi más illene jobban a Hegyek koszorúja költőjének poharába, mint hazájának büszkesége, a Vranac? Nobilis nobili gaudet.

A világ legjobb söre

Tíz éve is elmúlt talán, hogy kicsi svábhegyi lakásomban lakott egy Jörg nevű fiatal namíbiai német. Akkoriban a háború utáni Boszniában dolgoztam egy lőszer- és aknamentesítő cég igazgatójaként, s hogy a lakás ne álljon üresen, kiadtam.

Jörg, mint említettem német volt, így kézenfekvő volt, hogy Namíbiából, egy volt német gyarmatról jött Európába. Lelki füleimet csak akkor csaptam fel, amikor egy beszélgetésünk során szanzsen megjegyezte, hogy az édesapja is időnként ellátogat Magyarországra, hogy bajtársi találkozókon vegyen részt.

Jörggel amúgy jól megvoltunk. Jó bérlő volt, rendben fizetett és a lakást takarítónőjével ragyogóan tisztán tartatta. Az ötvenvalahány éves hölgy a szerelemig oda volt munkaadójáért, imádta mosni, vasalni elegáns ingeit, suvickolni az előszobában sorba rakott drága cipőit. A lakásban található nyomokból jól tudta, hogy gazdájának rendszeres hölgyvendégei vannak, de ez nem zavarta, sőt valamiféle bennfentes cinkossággal drukkolt neki.

„Nem baj Jörgöcske, csak nőzzél,” mondta maga elé, miközben keze alatt a gőzvasalóból tört fel a pára, amint a lakást beragyogó délelőtti napfényben Jörg egyik méregdrága ingét simította a nappali közepére beállított vasalódeszkán parádés formára. Talán valamiféle pótbeleélés lehetett, mert ha már neki nem jutott egy izmos teuton isten az élete folyamán, hát akkor lélekben tartjuk a gyertyát, hogy a dolog azért másokkal megtörténjen.

Jörgnek éppen tán egy rekesz tuzlai sört vittem, mert akkoriban Tuzlában, egy kelet-boszniai muzulmán városban dolgoztam és ott rákaptam a „Tuzlansko pivo”-ra. Jörg mini sörfőzdéket gyártatott egy magyar kft-vel és exportálta külföldre.

Volt, hogy én is megpróbáltam a háború utáni horvát tengerparton eladni neki ezeket az étterembe beépíthető kis sörfőzdéket, de hát akkor még korán volt. Egy éve volt még csak, hogy az utolsó puskalövések zaja is elhalt arrafelé, a tengerparton turisták még nem nagyon voltak, így ott pénz sem volt arra, hogy ilyen sörfőzdéket bárki megvegyen.

Azóta az Adrián alaposan megváltozott a helyzet: a pénzhiányból táplálkozott vendégszeretet jóllakott arroganciává alakult...

Így hát sörfőzde gyárosként Jörg volt számomra sörben az orákulum, és meg büszke voltam, hogy az általam Budapestre hazacipelt tuzlaiba ő is beleszerelmesedett. Rendszeres volt nála a vendégjárás és vendégeit különféle italokkal itatta, de a tuzlait a takarító nénivel félrerakatta. Abból nem kapott senki, kizárólag magának tartotta fenn.

Egyszer lent jártamkor nekiszegeztem a kérdést: „Jörg, what do you think, which is the best bear in the world? (Jörg, szerinted melyik a világ legjobb söre?”) – kérdeztem, mert bár beszélt magyarul, angolul mégiscsak egyszerűbben ment közöttünk a társalgás.

Elgondolkodott egy pillanatra, majd kijelentette az azóta sokszor idézett szentenciát: „The best bear in the world is the one that you like. („A világ legjobb söre az, amit te szeretsz.”) Hát úgy.

Most azt kérdik, hogy hogyan jön ide a szívbor történetek közé ez a sörös történet?
Pedig egyszerű.
Melyik Ön szerint a világ legjobb bora?

Gipsy Swing

Nagy zene volt február 23-án este a Jókai Klubban a jazzkedvelőknek!
A Frankie Látó hegedűs vezetésével Gipsy Swing projekt néven egy hegedű és két gitár felállásban működő együttes a 30-as 40-es évekbeli párizsi jazzes cigányzenét játszott az egyébként sajnálatosan kicsi, mintegy 40 fős közönségnek.

Ez a príma zene sokkalta nagyobb közönséget érdemelt volna!

Bevallom, én még nem hallottam őket, de a péntek este halottak alapján bármikor szívesen meghallgatom, megnézem őket újra.

Egy sajátosan multimédiás megmozdulás keretében mi a borainkkal voltunk jelen a koncerten.

Az elképzelés az volt, hogy a Gipsy Swing a fülnek, mi a montenegrói borokkal, a Jókai klubban működő étterem pedig az alkalomra szánt szerb sült húsokkal, csevapcsicsával, pljeszkavicával az orrnak és az ízlelő bimbóknak nyújt élményeket.

A Svábhegy egyik mellékutcájában, a Hollós úton megbúvó tipikus régi svábhegyi villában működő Jókai klub havonta egyszer biztosít színpadot jazz koncerteknek.

A sötét faborítású klub a maga szerény, otthonos körülményeivel feszélytelen, szinte ideálisan laza hangulatot kölcsönöz a jazz számára.

Mi vonultunk fel először a borokkal és a társalgóban a szállingózó vendégeknek elkezdtük felszolgálni a borokat. Aztán jöttek a technikusok mindenféle szerkezetekkel és elkezdtek szerelni a színházteremben.

Szóba elegyedtem az ősz hajú hang technikussal, aki áradozott a Gipsy Swingről és főleg Frankieről.

„Frankie nagy név,” mondta.

„Azt csinál a hegedűjével, amit csak akar. Van egy csak neki készített hegedűje, azzal játszik,” mondta a kapcsolótáblákkal matatva.

Némi késéssel aztán megérkezett a háromfős zenekar, élén a talpig feketébe öltözött Frankievel. „Milyen pici,” lepett meg a folyosón magabiztosan végiglépkedő társaság közepén haladó emberke. Zömök cigánygyerek, rövid lófarokba fogott hollófekete hajjal.

A boros asztalhoz érve világlátott emberre jellemzően rendkívül lazán bemutatkozott – „Frankie vagyok.

Lejattoltunk két gitárosával is. Kettejük közül Horváth Márk már ismerős, telefonon vele egyeztettem e sajátos - francia cigány jazz, montenegrói bor, szerb étel -multimédiás koncepció részleteit.

Nyüzsgött, döngicsélt a közönség előttünk a hallban, kóstolgatják a borokat. Frankiékat is az asztalhoz invitáltam. Frankie kapott először poharat a kezébe. Komoly arccal belekortyolt, de aztán rögtön felderült az ábrázata: „Ez finom,” jelentette ki. A többiek vele bólogattak.

Majd hirtelen ötlettől vezérelve kibökte „Akkor azt felvisszük a színpadra,” és, hogy nyilvánvaló legyen mire gondol, könyökből megemelintette a poharat, mire a benne lévő ital kanyart írt le a pohár falán, de azért a pohárban maradt. Mindhárman sarkon fordultak és Frankievel az élen elügettek a színházterem felé.

Mire én is beértem, ők már fent voltak a színpadon, a félig telt nézőtér már sötét volt.

Nem sokat teketóriáztak, minden konferálás nélkül belevágtak, pengett a két gitár, Frankie kezében meg megiramodott a vonó.

Coooooooooooooooool.

Ezer éve nem hallottam élő jazzt és kiéhezve nagyon jól esett.

Figyeltem Frankie kezében a modern hegedűt: pici volt és a válla meg, no az meg olyan mintha Salvador Dali festette volna volna meg...

(Fotók: Copyright 2007 Váradi Emil. Ha fotóra van szüksége, kérjen a varadi.emil@t-online.hu e-mail címen! )

Casino Royale
Budapest, 2007. január 7 – A minap moziban voltunk a feleségemmel és megnéztük a Casino Royale című legújabb James Bond filmet. Csak úgy lazításként, mert az embernek jól esnek a színes és látványos nagy mesék.

A Bond filmek engem még a 60-as évekből kísérnek, amikor még Sean Conerry volt az ügyeletes sztár, aki válogatott cicababákkal, így közöttük a korszak egyik látványos bombázójával Ursula Andressel az oldalán pofozta laposra a gonoszokat egészen az utolsó filmkockáig.

Bond filmeket Magyarországon akkoriban még nem vetítettek, de én akkor szüleimmel Belgrádban éltem és megtekintésük számomra abszolúte kötelező volt, mert az iskolában, ahová jártam, osztálytársaim szemében nem számított bárbajképesnek az, aki nem ismerte Ian Fleming halhatatlan ponyvaregényeit és nem nézte meg akár többször is az összes Conerry filmet.

A „My name is Bond. James Bond” fordulat akkoriban gyakran elhangzott mondat volt az szünetekben az iskolaudvaron. Osztálytársaim, hozzám hasonló tizenéves kiskamaszok a klasszikus mondat recitálása közben igyekeztek minél rettenthetetlenebb képet vágni, beleélve magukat a szerepbe, s közben a szemük sarkából figyelték az udvaron párban vagy csoportosan grasszáló lányokat.

Élénk diskurzus folyt közben arról, hogy mit is jelent a brit ügynök ölésre szóló jogosítványa (a licence to kill), mert nyilvánvaló volt, hogy a lányoknak nyilván az imponál a legjobban, ha az ember naponta legalább fél tucat csirkefogót eltesz láb alól.

Élénken bimbózó szexuális érdeklődésünk számára is terepet nyújtottak ezek a Bond filmek, hiszen a kor szépségei bikinire vetkőzve, vagy alig leplezetten aléltak az istentelenül férfias Bond-Conerry szőrös karjaiba, vagy még szőrösebb mellkasára. Ezek voltak a boldog emlékű 60-as évek és ennél többet akkoriban nőből a jól nevelt pubertáskorú fiú ifjúság nem nagyon láthatott.

A filmek és a kezünkbe kerülő folyóiratok azért táptalajai lettek mindenféle korai fantáziálásoknak. Biztosra vettük, hogy ha felnövünk, a mi mellkasunkat is majd vastag szőr borítja mint James Bondét. Különben is, a szőr volt akkoriban a szexualitás biztos megtestesítője, mert tudtuk, hogy nemi éréskor „ott” is elkezd nőni és lapos pillantásokkal éregettük osztálytársnőinket, s mérlegeltük egymás között, hogy vajon egyikük vagy másikuk szőrös-e odalent?

Izgatott diskurzusok tárgy a volt, jól emlékszem egy tán Playboy-béli képsorozat, amelyről társaim sokat beszéltek, és amelyet én nem láttam, ám nagyon jól el tudtam képzelni. Ezen állítólag egy férfi és egy nő szeretkezett – gondolom a 60-as évek fényesre lakkozott-leplezett stílusában - amelyen állítólag a férfi fájdalmat okozott a nőnek. Fájdalmat okozni?!- háborodtam fel. Nem, hát nem! Én ennél lovagiasabb vagyok! Én sosem fogok így fájdalmat okozni egy nőnek!

Aztán , ahogy teltek az évek, az ember gyermeki fogadalmait elfelejti, a Bond filmekben pedig egyre újabb és újabb szívtiprók próbálták ki nődöglesztő sármjukat. Érdeklődésem Bond iránt az évtizedek múlásával időnként ellankadt. Ám most, hogy Montenegróból importálok bort, a Montenegróban játszódó Bond film ismét kötelező kör volt.

Azt mondják a filmet valahol Észak-Olaszországban vették fel, s valóban Montenegró vad szépségének a hegyek meredekségén túl kevés köze van a filmen látható táj tüchtig rendezettségéhez, kő-gazdagon berendezett kastélyaihoz és kaszinó épületéhez.

De a poén, amiért ezeket a sokat írom, nem más, minthogy hol is szállt meg Bond Montenegróban? Hát hol máshol, mint a Hotel Vranacban. Igaz cirill betűkkel írták ki a Vranac szót a szálloda homlokzatára így:

ХОТЕЛ ВРАНАЦ

Hát igen. Crna Gora-Montenegróban nem jellemző a cirill, bár szerb testvéreik miatt nyilván jól tudják olvasni. Nyilván Hollywoodból nézve igyekeztek az országra legjellemzőbbet megragadni.

Ahogy mi is.
Csak mi nem cirillel írjuk.

Karácsony van

2006. december 23 - Karácsony előtti napon, ünnepi hangulatban Orbán Györgyivel, a Rádió volt balkáni tudósítójával trécseltünk a boltban, míg kinn az utcán még bentről is jól érezhető bevásárlási lázban közlekedtek a járókelők.

Györgyi a 90-es évek közepén a szerbek által rommálőtt Szarajevóból számolt be a háború fejleményeiről én ugyanebben a térségben békefenntartó voltam, majd aknamentesítő céget vezettem, így a délvidéki emlékeket idézve múlattuk az már-már estébe hajló időt.

Kezdett a boltra ráülni a homály, amikor megnyikordult az ajtó és nyílásában megjelent egy idős, szerény külsejű nyugdíjas néni.

Nem lépett beljebb, csak megállt az ajtónyílásban, a kezében a kilinccsel. Ahogy feléje fordultam, láttam, hogy steppelt halvány zöld télikabátja viseltes volt, gallérja kopott. Nem fog ő nálam bort venni, villant át rajtam önkéntelenül, mert nem engedheti meg magának.

„A múltkor, amikor erre jártam láttam az ablakban egy koszorút,” mondta és a kilinccsel átellenes kezével bátortalanul a karácsonyi csomagokkal megrakott pici kirakatra mutatott. „De most nem látom.”

Tudtam, mire gondol.
A kirakatot a karácsonyi díszcsomagok miatt átrendeztem és a koszorú – voltaképpen egy férfitenyérnyi virágos koszorúcska, amely egy Vranacos üveg nyakát díszítette – az általa megszépített üveggel együtt a bolt belsejébe, a polcra került. Ez a pici koszorú már bennünket is elbűvölt, narancsvirágforma pici fehér művirágocskák díszítették, olyan habosan elegáns ünnepi formában, hogy az rögtön megmelengette az ember szívét.

Annak idején, amikor más díszekkel együtt vettük, azt hittük sikere lesz, de szemmel láthatólag senki nem törődött vele. Vagy mégis?

Hátrébb léptem és leemeltem a polcról az üveget, rajta a pici koszorúval.
„Erre tetszik gondolni?” kérdeztem fülig szaladt szájjal, mert a néni szemei rögtön felragyogtak és látványosan elkerekedtek.

„Igen,” vágta rá.
„Hol lehet ilyet kapni?”

„A Kelenföldi pályaudvar mellett van egy dekorációs nagykereskedelmi üzlet, de Ön ott nem tud venni, mert csak cégeket szolgálnak ki,” mondtam. Erre a néni arca elkomorult. Bátortalan és törékeny volt, ahogy ott állt kopott zöld kabátjában.

„Hát akkor…?” tanácstalanodott el.
„Hát akkor magának adom.” mondtam. „Karácsony van.”

Erre zavartan elkezdett matatni a zsebében a pénztárcája után.

„Hagyja! Magának adom. Karácsony van.” És a borosüveghez rögzítő celluxot letépve a kicsi koszorút a kezébe helyeztem. A néni elpirult.

„Boldog Karácsonyt!”
„Köszönöm,” válaszolta és egy másodpercnyi habozás után kilépett az utcára. Becsuktam mögötte az ajtót és Györgyire néztem.

„Hát akkor a mára rendelt jó cselekedet megvolt” szögezte le szemét rá jellemzően csibészesen összecsippentve.

„Ideje nekem is mennem,” szólt és kabátját magán összehúzva, szedelőzködni kezdett.

Madárlátta szórólap

2006. december - Pár héttel karácsony előtt történt. Éppen egy bormagazint lapozgattam, amikor rámnyitották a bolt ajtaját.

Drapp kabátban, gömbölyű tetejű kalapban, karján nett retiküllel perdült be az üzletbe egy rendezett külsejű idős hölgy.

A kezében szorongatta azt a szórólapot – sötét alapon „Hát van Önnek szíve?” felirattal, amely a honlapunk címoldalán is látható - amelyet még a szeptemberi borfesztiválon osztogattunk a budai várban. Azóta eltelt több, mint három hosszú hónap.

Meglepődtem, ennyi ideig megőrizte volna. Ám kérdeznem sem kellett, mert határozottan magától mondta:

„Ezt valaki bedobta a postaládámba.” – lobogtatta meg az orom előtt a lapot.
Nem mi voltunk, mondtam gyorsan és defenzíven.

Az általunk „felbérelt” diákok a fesztivál bejáratánál osztogatták a lapokat, másutt nem. Úgy tűnik, valaki, aki megfordult a fesztiválon, szórakozásból bedobta az Ön postaládájába, mondtam a hölgynek, akiről utóbb kiderült, a távoli Rákosszentmihályon lakik.

A hölgy az eltelt időben kereste, hogy hol vehet szívbort? Az üzlet címe a hátlapon ugyan rajta volt, de Rákosszentmihály és a Keleti Károly utca között van vagy 20 kilométer. Nagy fujtatva elmondta, hogy aznap délelőtt már járt itt, de akkor még nem voltam nyitva. Nem baj, visszajött délután. Így talált rám.

A hölgy élénken érdeklődött a szívbor iránt, de nyilván már rég eldöntötte, hogy vesz magának ilyet, mert magyarázataimat nem volt igazán türelme végighallgatni. Újabb és újabb kérdéseivel minduntalan félbeszakított. Végül megelégeltem a meddő szélmalomharcot és betettem a barna szívboros zacskóba az üveget a blokkal. Ő gyorsan, ahogy jött, fizetett és boldogan távozott.

Én meg eltöprengtem, hogy a pici szórólap milyen utat hosszú tett meg. De aztán decemberben volt más is, aki a szórólappal jött.

Sőt, Rákosszentmihály engem később is kísértett.
De az már egy másik történet…

Neszek, illatok, fények…

2006. szeptember 18-a emlékére.

Hangfoszlányok, autósurranás, női cipők koppanása az aszfaltozott járdán, gyerekcsevely - az utca végén van a Rákóczi gimnázium, s erre mennek haza a diákok - köhintések, női beszélgetések – ilyesmi hallatszik be a bolt vörösbarnára festett nyitott ajtaján.

Kint dízelautó kerreg és parkol be latin zenére a bolt előtti járdához. A motor leáll, a zene gombnyomásra hirtelen véget ér, majd ajtó puffan és távirányított zár-retesz kattan. Egy kis szünet és a szemben lévő ékszerüzlet tulajdonosát már az utca túloldalán látom, ahogy kinyitja üzlete ajtaját. Majd egy elhaladó jármű lebbenti be a szomszédos Fornetti sütöde illatát be a boltba… Neszek, illatok, fények – részévé váltunk a Keleti Károly utca életének.

Szeptember 18-án megnyitottuk boltunkat. 22 négyzetméter vörös és elefántcsontszínű falakkal, elegáns fekete polcokkal rajtuk a borok meg fekete tálkákban potpourri és fahéj rudacskák, hogy jó illat is legyen… Nagy üvegformájú rizspapír IKEA lámpák biztosítják a fényt – a ridegfényű mennyezeti neont semmi pénzért fel nem gyújtanánk – asztal törökös fekete-rőt terítővel, s rajta Goába való iparművész lámpa. A falak mentén színes üvegpohárkákban mécsesek…

A padlózat mákszem pontocskákkal díszített fehér kerámiakockáit hosszában csíkosra varrott, de amúgy egyszínű gyékényszőnyeg fedi két – fehéres, rózsás, halványsárgás rongyszőnyeggel.

A kirakatban, ami ablak-párkánnyi csupán, ezüstszínű gyertyatartók meredeznek a beléjük nyomott bordó és narancsszínű gyertyákkal, fallikus őrszemekként álldogálva a kitett borospalackok és egy pici borosüvegeket rejtő díszdoboz felett.
Az összbenyomás: elegáns boltocska, amely – ki tudja miért, de valamiért nagyon – a nőkre hat.

Már az előkészületek során meg-megálltak a kirakat előtt és mutogattak a barátnőjüknek, a fiújuknak vagy a férjüknek – az utóbbiak férfiúi felsőbbrendűséggel pillantottak a kirakatra és szűrték ki fogaik közül – hogy: „hm, érdekes..” majd vonszolták tovább párjukat az egyik vagy másik irányba.

Az eddigi vevők kétharmada – az eddigiekből ki fogják találni – nő. Szóló hölgyek, fiatalok, középkorúak, idősebbek, vagy anya lányával, nők barátjuk, férjük oldalán. És komolyan, őszinte érdeklődéssel hallgatják a borokról szóló történeteket…

Nejem megjósolta, hogy így lesz. Azt mondta, a borról szóló döntések zömét nők hozzák meg.
Azt gondoltam, badarság, a bor férfias dolog, itt a férfiak döntenek.
S lám az élet mást mutat…