Szívborborbolt

Nagy kör volt ez minap. Gondolták volna, hogy egy egyszerű bolt megnyitásához mi minden kell elintézni? Persze, az egyszeregyet tudom: a területileg illetékes önkormányzat adja ki az engedélyt. Csakhogy attól függően, hogy ki mit akar árusítani, egy sor szakhatósági engedély is feltétele a végső boldogító ámennek. A feladat pedig egy kisebb vesszőfutással is felér.

Naiv lényként eleinte abban a hitben éltem, hogy én egy egyszerű boltot nyitok palackozott borok számára, esetleg néhány dugóhúzóval, boros kehellyel, poháralátéttel és az igényes borfogyasztás pár kellékével kiegészítve, de kiderült, hogy se dugóhúzóról , pláne üvegpohárról nem lehet szó, mert arra a cégkivonatom nem tér ki, hiába van benne a kiskapunak hitt „egyéb” kategória.

Sokkal súlyosabb, hogy a vonatkozó rendeletek szerint borboltban borospalackot kinyitni, kóstoltatni nem szabad. Csípőből „lelövik” az embert a vámhatóság emberei. Valaki nemrég mesélte, hogy az üzlet egy hátsó helyiségében a szekrény tetején a vámosok megtaláltak egy félig elfogyasztott palackot, amit talán egy szállítómunkás rejthetett oda. Hát nagy ribillió és büntetés lett belőle. Azt mondják még dugóhúzót sem tarthatok a fiókban! Az már garantáltan bukta, mert azt jelzi, hogy itt bort isznak!

Ahhoz, hogy egy nyavalyás palackot a saját borüzletemben kinyithassak, igényes fogyasztóknak szánt borszaküzlet helyett italkimérést, magyarán kocsmát, borpincét vagy vendéglőt kellene nyitnom (na annak van aztán sok kacifántos megkötése) vagy „kereskedelmi szálláshelyet.” Értik, kocsmában lehet italozni, de civilizált boros üzletben drága borokat kóstolgatni nem lehet! Miért nem? Tőlem ne kérdezzék, mert én nem tudom a választ.

Engedélyszerző Ödüsszeiám során jutottam el a Mechwart tér csobogó szökőkutjai és árnyas lombjai felett büszkén trónoló önkormányzatnak az augusztusi szabadságolások idején megtizedelt kereskedelmi osztályára, ahol egy porcelánkék-szemű, jólápolt és szálfaegyenes tartású negyvenes hölgy akart jóindulatúan akart meggyőzni asztala mellől arról, hogy nem elegendő, ha a cégtáblára annyit írok, ki hogy SZIVBOR.

„Miért nem?” – tiltakoztam elkerekedett szemekkel. – „Annyi az idegen kifejezés városszerte, mint égen a csillag, mi bajuk a Szívborral, olyan szép magyar szóösszetétel?”

„Az. Tényleg szép,” - hagyta rám elnézően, de aztán porcelánszeme alig láthatóan megvillant - „de közben megváltoztak a szabályok. Megkövetelik, hogy a tevékenységet jelölni kell. Valami olyasmit kéne, hogy borszaküzlet.”

„Tehát, hogy borbolt?” tétováztam.

„Igen,.” - csapott le a válaszomra.

„Szívbor bor bolt.” – bukott ki a számon. - „Szívborborbolt. Nem ez szörnyű, ez nem lehet!” – tiltakoztam.

Még viaskodtunk egy sort, javasolta, hogy legyen szeszesital szaküzlet, de az meg a jövedéki törvénnyel áll hadilábon. A bor ugyanis külön, enyhébb kategória. Végül rám hagyta, legyen úgy, ahogy akarom.

„Majd leírom a kérelemben és aztán eldöntik,” mondta és kézbe vette és végével az asztallaphoz ütögette az okmánynyalábot, hogy egyik lap se lógjon ki a paksamétából rendezetlenül, ezzel jelezve, hogy a meghallgatásnak vége. Hát fog ő egy erőszakos ügyféllel vitatkozni? A főnökség majd úgyis eldönti és akkor úgyis úgy lesz.

Én pedig egész úton hazafelé a kocsiban azt mormoltam magam elé, hogy „szívborborbolt, szívborborbolt, szívborborbolt… és mindannyiszor megrázkódtam, mert végigfutott a hátamon a hideg.