Törjék be az ajtót, maguk a hatóság!

Ödüsszeiám során a minap csendes megnyugvással ültem a II. kerületi tiszti orvosi szolgálat tágas várószobájában, miközben a hivatalnak helyt adó 30-as évekbeli villa hatalmasra méretezett ablakain akadálytalanul dőlt be az inkább őszinek tűnő augusztusi napfény.

A szobák között szélesre tárt szárnyas ajtók kapcsoltak egymásba amúgy is tágas tereket, ahol a nyári szabadságolások és a leépítések miatt gazdátlan asztalok között itt-ott ügyintéző hölgyek telefonáltak, írogattak számítógépjük képernyőjére vagy csevegtek fontos tisztiorvosi ügyeikről.

A terpeszkedő csendben még a messzi asztaloknál elejtett szavakat is jól lehetett hallani. Így tudtam meg, hogy a Bem tér környékéről ismételten bepanaszoltak egy cicát. Éppen gondolataimban készültem elmerülni, amikor a terefere susogásából egy erőszakot sugalló mondat ütötte meg a fülemet: „Törjék be az ajtót, maguk a hatóság!” felkaptam a fejemet.

A történet egy idős, feltehetőleg elmeháborodott néniről szólt, aki kétségbeesésbe kergeti szomszédjait. Elhanyagolt lakásából árad a bűz, a néni ott végzi szükségét ahol eszébe jut és nem tudnak vele mit kezdeni. A borzolt idegzetű szomszédság szalad fűhöz-fához, hogy valahogy orvosoltassa a tűrhetetlen helyzetet. Így jutottak el az ÁNTSZ-hez. A hölgyek azonban sehogy sem akartak akcióba lendülni, mert úgy tűnt nem volt meg számukra a jogalap. Nem tudnak bemenni a nénihez, ha nem engedi be őket. Erre válaszként hangzott el receptként az ominózus mondat: „Törjék be az ajtót, maguk a hatóság!”

A történet aztán hirtelen vége szakad, a mesélő hölgy szeme megakadt az egyetlen várakozó ügyfélen, vagyis rajtam. Minden átmenet nélkül egy hatalmas asztalhoz invitált és golyóstollat kerített, hogy feljegyezze adataimat.

Pedig én már azt hittem az ÁNTSZ-t, teljes nevén az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot (what a mouthful, mondaná egy angol) engedélyezőim közül kihagyhatom, hiszen tiszta, hermetikusan zárt palackokat árulok, nem összetapickolható, megfertőzhető romlandó élelmiszert. Erről azonban szó sem lehetett, méghozzá 20 ezer forintért nem lehetett. Ennyiért ad az ÁNTSZ szakhatósági engedélyt, ami más papírokkal együtt ahhoz kell, hogy a kerületi polgármesteri hivatal engedje végre megnyitni a boltomat.

A nagy asztalon egyre csak szántotta a golyóstoll a papírt. A hölgy hirtelen felnézett és nekem szegezte a kérdést „Használnak a takarításnál Domestost?” „Vagy Flóraszeptet, Hypót?”.

Szavam akad. Mi a jó válasz? „Egyiket sem.” – mondom bátortalanul. – „Miért, feltétele az engedélynek, hogy ezzel takarítsak?”

„Nem, csak akkor 5600 forintért engedélyezzük, vagy kötelezi magát, hogy környezetbarát tisztítószert használ” – szólt a szentencia. – „Ez EU-s előírás. És akkor papírt adunk, amivel ilyet tisztítószert vásárolhat.” – mondta a hölgy hozzátéve valamit, hogy akkor kioktatnak e veszélyes szerek helyes alkalmazásáról.

„Akkor környezetbarát szert használunk. Hol kell aláírnom?” csaptam le az 5600 forinttal olcsóbb és kevésbé bürokratikus lehetőségre, miközben magamban tiszteltettem az Európai Uniót.

Aláírni nem kellett, de augusztus 20-a után majd vissza kell jönnöm ügyem éppen szabadságon lévő igazi ügyintézőjéhez. Az „ajtótörő” hölgy most csak helyettesítette.

Elbúcsúztam.

A napfényben fürdette szobákból kilépve a kopottas lépcsőházban a lenti kapuig kísértek az oldalfalra festett játékos magyarszecessziós virágmotívumok. Odalent gombnyomásra kattant a zár. Simán kinyílt az ajtó…