Kacor úr és a búzamezők

Kacor úr, a szobafestő, régi bútordarab. Az utóbbi negyedszázadban sok mindent festett már nálunk: a lakásokat, amelyekben éltünk, falakat, ajtókat és sok ablakot, meg párkányt, spájzot, elő- és fürdőszobát, garázsokat és víkendházat, meg kisebb tárgyakat.

Kacor úr maga a megbízhatóság. Mivel kapcsolatunk ennyire régi keletű, kéréseinket igyekszik gyorsan teljesíteni, még akkor is, ha a hosszas napi munkája után este kell eljönnie hozzánk előszobát festeni, vagy éppenséggel hétvégén fürdőszobát. Kacor úr sokat és tisztességesen dolgozik.

Együttműködésünk negyed százada alatt különböző csapatokkal vonult fel az általunk megrendelt munkákra, emberei jó párszor változtak, csak Kacor úr személye maradt, mert ő maga az örökkévalóság.

Előfordult persze, hogy morogtam vele a kőre, ablakra, parkettra lecseppent festékfoltok miatt – „hadd ne kelljen többet takarítanom, mint amennyit szeretnék” – de ő jámbor béketűréssel siklott el a megrendelője rigolyái felett, s jelentős erényei mellett az a pár pötty igazán nem nagy dolog.

Együttműködésünknek egyetlenegy, inkább humoros, mintsem komoly kisiklása volt. Az éppen soros garázsajtó-festés kiegészítéseként megkértük, hogy a teraszt díszítő öntöttvas japán kerti lámpásokat fesse le, mert már kezdtek undok rozsdafoltokat ereszteni maguk alá a terasz kövére esősebb napok után. A Terebessből begyűjtött indadíszítéses lámpások színe rafinált kopottas matt fekete volt némi penészzöldes beütésekkel, ami a nyilván Kínában – hol máshol - sorozatöntött világító eszközöknek elbűvölően ódon, mohos külsőt kölcsönzött.

Meg is kaptuk Kacor úrtól pár nappal később a lámpásokat –– taram-taram, trombitaszó, dobpergés – ódon feketés-zöld helyett selymesen csillogó világoszöldben. Kacor úr arca a büszkeségtől sugárzott, biztos volt benne, hogy remekművet alkotott. Feleségem nem reagált, mert azt hitte ez még csak az alapozás, de én már akkor tudtam, hogy ez a végeredmény. Kacor úr, látván megdöbbenésünket, büszke pózából zavartan visszakozott és megígérte, hogy majd jön és átfesti azokat.

Ám a lámpások végül évek óta így maradtak, Kacor úrnak erre már igazán nem akadt ideje, s mi sem erőltettük a dolgot. A lámpások azóta is selymes metál világoszöldben pompáznak. Az ember életében az apróbb kényelmetlenségek néha meghökkentően hosszú élettartamúak tudnak lenni. Időnként felhozzuk őket a teraszra, a mi szemünk már hozzájuk szokott, nem látjuk őket annyira riasztónak. Nyári terasz-vendégeink meghökkenését tapasztalva azonban mindannyiszor gyáván megfutamodunk és a lámpások újból és újból a garázs mélyén kötnek ki. Mindössze annyit fejlődtünk, hogy vettünk pár ecsetét és kis pekedli festéket, remélve, hogy akad majd egy hétvégi délutánunk, amikor ódonabb színekkel fedjük el a selyemvarázst. De eddig még nem akadt.

Történt egyszer, még 2002 tavaszán, az országgyűlési választások idején, Kacor úr és segédje éppen pici lakásunkon dolgozott. Kacor úr sosem politizál, de a választási hangulat ritka, ám annál líraibb megnyilatkozásra késztette. Ekkor derült ki számomra, hogy Kacor úr a Fidesz feltétlen híve, mert egy vidéki rokonlátogatásról visszatérve a következőket mondta: „Most voltunk vidéken, az ember csak körülnéz a határban, mindenütt zöldül a vetés. Fidesz-ország! Hát kell ennél nagyobb boldogság?” Udvariasan hallgattam, mert akkoriban újságíróként dolgoztam és közszolgaként az ember nem nyilvánít politikai véleményt.

Másnapra dőlt el a második forduló eredménye, s Kacor meg segédje lógó orral hozták festékes eszközeiket. „Hát nem erre számítottunk,” mondta elkeseredetten, amire segédje rákontrázott: „Hát nagyon nem.”

Azóta még egy sokkot kellet Kacor úrnak és segédjének átélnie, sőt, a megszorító csomagnak köszönhetően most éppen egy harmadikat is, ám azóta politikáról nem esett szó közöttünk. Amit itt ebben az országban történik, arra kérem egy komoly ember már csak legyint és megy a dolgára.

Kacor úr és embere mostanában éppen Szívbor boltunkat festi a Keleti Károly utca 20/a alatt. A selyemfényű lámpások esetéből tanulva, most már óvatosabbak voltunk. A színeket – szép vörösboros mélyvöröset elefántcsontszínnel - egy jópofa kávézóról koppintottuk, ahová feleségemmel véletlenül vetődtünk, mert mindkettőnknek a szomszéd fodrászatban nyírták a haját. A Lajos utca elején, van, Rotterdam a neve, ami bennem eleve különösen nosztalgikus emlékeket ébresztett.

No nem hollandiai Rotterdam, hanem egy másik Rotterdam, egy pici grill étterem lent Kelet-Boszniában, ahol sok-sok órát múlattam ottani barátaimmal. Ott azon a teraszon az élet különös dolgairól nem kevés, ámde annál tanulságosabb szó esett. De az egy teljesen másik történet a boszniai háborút közvetlenül követő évekből. Nagyon izgalmas, nagyon életszagú.

Egyszer talán még elmesélem.