A borfesztivál

Budapest, 2006. szeptember 6-10. - Már az előző évben megfogott a hangulata.
Kellemes, civilizált, sok jóarcú ember… békebeli hangulat.

Tavaly még nem tudtuk, hogy egy évre rá majd mi is ott leszünk a pult mögött.
Istenem, ha anyukám láthatott volna...

Mert az apukám az látott.
Már a legelső napon ott sertepertélt a stand körül a maga majd' 80 évével, galambősz hajával, kicsit hajlottan, de elegáns öltönyben, nyakkendőtűvel gondosan a frissen vasalt inghez tűzött nyakkendővel, éppen úgy, ahogyan az elmúlt 60 évben megszokta. Igyekezett segíteni, tűzéshez illeszteni a drapériákat, irányított és tippeket adott, mindent fordítva, ahogy mi szerettük volna - aktív korában nemzetközi vásárokon megszámlálhatatlan alkalommal volt kiállító - de mi nagy harci lázban sétálni küldtük, hogy ne legyen láb alatt, derítené fel inkább a terepet.

Nem sértődött meg. 80 éve minden gyermeki derűjével hamar beleveszett a látogatók tömegébe, hogy másnap új barátnőjével karonfogva térjen vissza.

A fesztiválra, melynek hivatalos neve valahogy úgy szólt, hogy a 15. Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgő Fesztivál, már az év eleje óta készültünk, olyannyira, hogy az elsők között jelentkeztünk. Akkor kaptunk is megnyugtató választ, hogy a korai jelentkezés majd előnyt jelent, de a végére az előny drámaian elolvadni látszott.
Kitört a pánik: sokan állnak sorba és miért éppen mi?
Hát azért, mert Montenegróból.
Hát onnan még ide senki... soha, érveltünk.
Elfogadták.
Megkönnyebbültünk.
Aztán annál többet dolgoztunk.

A pavilon mellé Szívbor feliratos napernyők kerekedtek, kerek asztalkákkal, műanyag székekkel, s rajtuk IKEA párnák, vendégcsalogatónak. Népszerűnek bizonyultak. Szinte mindig volt vendégünk.

Kérdeztük a szervezőket, tipikusan mennyi fogy a kezdőknél? Mennyit spájzoljunk? Hát úgy öt karton kb. vélekedtek. Keveselltük, jóval többet hoztunk és nekünk lett igazunk. Sőt, menetközben egyszer kora reggel utána kellet szállítanunk. Szervezkedni kellett, mert nyitástól zárásig a fesztivál területére kocsival behajtani nem lehetett. Teli boros kartonokat a várhegyre felcipelni nem lett volna jó tréfa.

Nem volt tréfa zöldfülűként sem helytállni. Volt, hogy hajnali fél kettőkor kerültünk ágyba és hatkor már kelni kellett. Az ötödik nap estére a folyamatos beszéd bizony már problémát okozott…

Esténként négyen álltunk a pult mögött, hogy győzzük a tömeget: nejem és jómagam, a nagyobbik fiam barátja és a fiam maga.

Sokat bénáztunk, de sokat tanultunk: cseppőrt az üvegbe, hogy ne csöpögjön, a nyitóval körbevágni a nyak sztaniolját, hogy szép legyen a széle, ne csúnyán marcangolt… ásványvízzel öblíteni a máshonnan hozott poharat. Vizet tölt, talpánál fogva poharat ringat, majd kiönt, utána fél cent bor…újból és újból. Olajozottá váló rutin mozdulatok. A végére eluralkodott bennünk a bizonyosság, hogy a Tom Cruise-zal látott Koktél című film zsonglőrködései is egy idő után nekünk is mennének.

Betegeskedő nagybátyám, aki minden testi nyűgje ellenére megtisztelt bennünket a látogatásával, a sok nyüzsgést a napernyő alól szemlélve jegyezte meg:
„Most olyasvalamit csináltatok, amiről évtizedek múlva is beszélni fogtok.”