11 palack Vranac
Egy különös rekord emlékére

Budai Borfesztivál, 2006. szeptember 6-10 – A fesztivál második napján késő délután történhetett. Napernyőink alatt kisebb társaság kezdett gyülekezni, miután jó pár kört már leírtak a fesztivál területén. Kóstoltak nálunk, aztán elkezdtek körözni, kerestek valami jobbat, aztán megint csak nálunk lyukadtak ki. Újabb próba. Újabb próbálkozás másfelé. Végül gyökeret vertek mellettünk.

Na ja, gondoltuk büszkén, hát ez persze nem véletlen… Volt aki négyszer ötször is visszatért.

A társaságban lehettek vagy heten.
Úgy kezdődött, hogy először egy jól öltözött ötvenes úriember kért egy üveg Vranacot, majd miután fizetett kérte, hogy bontsuk is ki, mert megisszák. Akkor még nem nagyon figyeltünk fel rájuk. Aztán jött megint az úr. Fizet, bontat. Aztán egy hölgy…

Lassan sötétedni kezdett, ömlött a tömeg, s mi jócskán el voltunk foglalva, csak fél szemmel láttuk, hogy szaporodnak az üres üvegek napernyő alatt a társaság kerek műanyag asztalán.

Négy, öt, aztán hat…, majd hét. Ekkor már figyeltünk. Utóbb már csak az úr jött és igencsak ragaszkodott ahhoz, hogy a feleségem szolgálja ki, hangosan emlegetve saját telefonszámát....

Közben mint a tenger elapadhatatlan és megszámlálhatatlan hullámai, a sötétedéssel egyre több új látogató jött a pulthoz. Az újak háta mögött az estében nagy madárként terpeszkedő napernyők alatt ültek azok ott heten.

S az asztaluktól jöttek az egyre újabb rendelések… nyolc… kilenc…

Kellemes illatokat terjengtek a szomszéd sajtos pavilontól, ahol sorok kígyóztak a sült sajtokért. Társaságunk ebből is fogyasztott, de törzshelyét nem hagyta ott.

Tíz.

Hogyan férnek el ezek azon az asztalon a sok üvegtől?

Majd nem sokkal zárás előtt 11.

A fesztiválon 11-kor elvben zárni kell, pénzbírságot helyeztek kilátásba, ha nem, mert amúgy hajnalig nincs vége a mulatozásnak. Fél 12 tájban kezdtek el körözni a biztonsági őrök, zárásra szólítva fel a kiállítókat, s ha kell a házikók felülről lecsapható ablakait segítettek sorba lezárni.

A sorba záródó pavilonok látványától dühös darazsakként csapódtak le a még nyitott helyeken a legkitartóbb látogatók és rendeltek utolsó kortyokat homályossá tapogatott poharaikba.

Zártunk.

A társaság jó kedvvel, némiképp ingadozva szedelődzködött. Vidámságukhoz és jó közérzetükhöz nem fért kétség. Próbálkoztak, hátha nyitva tartunk még, de az ablakokat csukogató biztonsági őrök zárást sürgető újabb raja már kellő meggyőző erővel bírt.

Szedelődzködünk mi is, szedjük be az ernyőket, és talpukat, a székeket. A sok-sok üveggel utoljára maradt asztal felé indulok. A hátam mögött szójátékot cikkant a fiam:
„Tizenegy palack Vranack.”

A palackok a konténerbe, az asztal a pavilonba, lakat mögé.
Közben eltöprengek: ha nincs zárás, vajon hány üvegnél hagyják abba?