Casino Royale
Budapest, 2007. január 7 – A minap moziban voltunk a feleségemmel és megnéztük a Casino Royale című legújabb James Bond filmet. Csak úgy lazításként, mert az embernek jól esnek a színes és látványos nagy mesék.

A Bond filmek engem még a 60-as évekből kísérnek, amikor még Sean Conerry volt az ügyeletes sztár, aki válogatott cicababákkal, így közöttük a korszak egyik látványos bombázójával Ursula Andressel az oldalán pofozta laposra a gonoszokat egészen az utolsó filmkockáig.

Bond filmeket Magyarországon akkoriban még nem vetítettek, de én akkor szüleimmel Belgrádban éltem és megtekintésük számomra abszolúte kötelező volt, mert az iskolában, ahová jártam, osztálytársaim szemében nem számított bárbajképesnek az, aki nem ismerte Ian Fleming halhatatlan ponyvaregényeit és nem nézte meg akár többször is az összes Conerry filmet.

A „My name is Bond. James Bond” fordulat akkoriban gyakran elhangzott mondat volt az szünetekben az iskolaudvaron. Osztálytársaim, hozzám hasonló tizenéves kiskamaszok a klasszikus mondat recitálása közben igyekeztek minél rettenthetetlenebb képet vágni, beleélve magukat a szerepbe, s közben a szemük sarkából figyelték az udvaron párban vagy csoportosan grasszáló lányokat.

Élénk diskurzus folyt közben arról, hogy mit is jelent a brit ügynök ölésre szóló jogosítványa (a licence to kill), mert nyilvánvaló volt, hogy a lányoknak nyilván az imponál a legjobban, ha az ember naponta legalább fél tucat csirkefogót eltesz láb alól.

Élénken bimbózó szexuális érdeklődésünk számára is terepet nyújtottak ezek a Bond filmek, hiszen a kor szépségei bikinire vetkőzve, vagy alig leplezetten aléltak az istentelenül férfias Bond-Conerry szőrös karjaiba, vagy még szőrösebb mellkasára. Ezek voltak a boldog emlékű 60-as évek és ennél többet akkoriban nőből a jól nevelt pubertáskorú fiú ifjúság nem nagyon láthatott.

A filmek és a kezünkbe kerülő folyóiratok azért táptalajai lettek mindenféle korai fantáziálásoknak. Biztosra vettük, hogy ha felnövünk, a mi mellkasunkat is majd vastag szőr borítja mint James Bondét. Különben is, a szőr volt akkoriban a szexualitás biztos megtestesítője, mert tudtuk, hogy nemi éréskor „ott” is elkezd nőni és lapos pillantásokkal éregettük osztálytársnőinket, s mérlegeltük egymás között, hogy vajon egyikük vagy másikuk szőrös-e odalent?

Izgatott diskurzusok tárgy a volt, jól emlékszem egy tán Playboy-béli képsorozat, amelyről társaim sokat beszéltek, és amelyet én nem láttam, ám nagyon jól el tudtam képzelni. Ezen állítólag egy férfi és egy nő szeretkezett – gondolom a 60-as évek fényesre lakkozott-leplezett stílusában - amelyen állítólag a férfi fájdalmat okozott a nőnek. Fájdalmat okozni?!- háborodtam fel. Nem, hát nem! Én ennél lovagiasabb vagyok! Én sosem fogok így fájdalmat okozni egy nőnek!

Aztán , ahogy teltek az évek, az ember gyermeki fogadalmait elfelejti, a Bond filmekben pedig egyre újabb és újabb szívtiprók próbálták ki nődöglesztő sármjukat. Érdeklődésem Bond iránt az évtizedek múlásával időnként ellankadt. Ám most, hogy Montenegróból importálok bort, a Montenegróban játszódó Bond film ismét kötelező kör volt.

Azt mondják a filmet valahol Észak-Olaszországban vették fel, s valóban Montenegró vad szépségének a hegyek meredekségén túl kevés köze van a filmen látható táj tüchtig rendezettségéhez, kő-gazdagon berendezett kastélyaihoz és kaszinó épületéhez.

De a poén, amiért ezeket a sokat írom, nem más, minthogy hol is szállt meg Bond Montenegróban? Hát hol máshol, mint a Hotel Vranacban. Igaz cirill betűkkel írták ki a Vranac szót a szálloda homlokzatára így:

ХОТЕЛ ВРАНАЦ

Hát igen. Crna Gora-Montenegróban nem jellemző a cirill, bár szerb testvéreik miatt nyilván jól tudják olvasni. Nyilván Hollywoodból nézve igyekeztek az országra legjellemzőbbet megragadni.

Ahogy mi is.
Csak mi nem cirillel írjuk.