Karácsony van

2006. december 23 - Karácsony előtti napon, ünnepi hangulatban Orbán Györgyivel, a Rádió volt balkáni tudósítójával trécseltünk a boltban, míg kinn az utcán még bentről is jól érezhető bevásárlási lázban közlekedtek a járókelők.

Györgyi a 90-es évek közepén a szerbek által rommálőtt Szarajevóból számolt be a háború fejleményeiről én ugyanebben a térségben békefenntartó voltam, majd aknamentesítő céget vezettem, így a délvidéki emlékeket idézve múlattuk az már-már estébe hajló időt.

Kezdett a boltra ráülni a homály, amikor megnyikordult az ajtó és nyílásában megjelent egy idős, szerény külsejű nyugdíjas néni.

Nem lépett beljebb, csak megállt az ajtónyílásban, a kezében a kilinccsel. Ahogy feléje fordultam, láttam, hogy steppelt halvány zöld télikabátja viseltes volt, gallérja kopott. Nem fog ő nálam bort venni, villant át rajtam önkéntelenül, mert nem engedheti meg magának.

„A múltkor, amikor erre jártam láttam az ablakban egy koszorút,” mondta és a kilinccsel átellenes kezével bátortalanul a karácsonyi csomagokkal megrakott pici kirakatra mutatott. „De most nem látom.”

Tudtam, mire gondol.
A kirakatot a karácsonyi díszcsomagok miatt átrendeztem és a koszorú – voltaképpen egy férfitenyérnyi virágos koszorúcska, amely egy Vranacos üveg nyakát díszítette – az általa megszépített üveggel együtt a bolt belsejébe, a polcra került. Ez a pici koszorú már bennünket is elbűvölt, narancsvirágforma pici fehér művirágocskák díszítették, olyan habosan elegáns ünnepi formában, hogy az rögtön megmelengette az ember szívét.

Annak idején, amikor más díszekkel együtt vettük, azt hittük sikere lesz, de szemmel láthatólag senki nem törődött vele. Vagy mégis?

Hátrébb léptem és leemeltem a polcról az üveget, rajta a pici koszorúval.
„Erre tetszik gondolni?” kérdeztem fülig szaladt szájjal, mert a néni szemei rögtön felragyogtak és látványosan elkerekedtek.

„Igen,” vágta rá.
„Hol lehet ilyet kapni?”

„A Kelenföldi pályaudvar mellett van egy dekorációs nagykereskedelmi üzlet, de Ön ott nem tud venni, mert csak cégeket szolgálnak ki,” mondtam. Erre a néni arca elkomorult. Bátortalan és törékeny volt, ahogy ott állt kopott zöld kabátjában.

„Hát akkor…?” tanácstalanodott el.
„Hát akkor magának adom.” mondtam. „Karácsony van.”

Erre zavartan elkezdett matatni a zsebében a pénztárcája után.

„Hagyja! Magának adom. Karácsony van.” És a borosüveghez rögzítő celluxot letépve a kicsi koszorút a kezébe helyeztem. A néni elpirult.

„Boldog Karácsonyt!”
„Köszönöm,” válaszolta és egy másodpercnyi habozás után kilépett az utcára. Becsuktam mögötte az ajtót és Györgyire néztem.

„Hát akkor a mára rendelt jó cselekedet megvolt” szögezte le szemét rá jellemzően csibészesen összecsippentve.

„Ideje nekem is mennem,” szólt és kabátját magán összehúzva, szedelőzködni kezdett.