Gipsy Swing

Nagy zene volt február 23-án este a Jókai Klubban a jazzkedvelőknek!
A Frankie Látó hegedűs vezetésével Gipsy Swing projekt néven egy hegedű és két gitár felállásban működő együttes a 30-as 40-es évekbeli párizsi jazzes cigányzenét játszott az egyébként sajnálatosan kicsi, mintegy 40 fős közönségnek.

Ez a príma zene sokkalta nagyobb közönséget érdemelt volna!

Bevallom, én még nem hallottam őket, de a péntek este halottak alapján bármikor szívesen meghallgatom, megnézem őket újra.

Egy sajátosan multimédiás megmozdulás keretében mi a borainkkal voltunk jelen a koncerten.

Az elképzelés az volt, hogy a Gipsy Swing a fülnek, mi a montenegrói borokkal, a Jókai klubban működő étterem pedig az alkalomra szánt szerb sült húsokkal, csevapcsicsával, pljeszkavicával az orrnak és az ízlelő bimbóknak nyújt élményeket.

A Svábhegy egyik mellékutcájában, a Hollós úton megbúvó tipikus régi svábhegyi villában működő Jókai klub havonta egyszer biztosít színpadot jazz koncerteknek.

A sötét faborítású klub a maga szerény, otthonos körülményeivel feszélytelen, szinte ideálisan laza hangulatot kölcsönöz a jazz számára.

Mi vonultunk fel először a borokkal és a társalgóban a szállingózó vendégeknek elkezdtük felszolgálni a borokat. Aztán jöttek a technikusok mindenféle szerkezetekkel és elkezdtek szerelni a színházteremben.

Szóba elegyedtem az ősz hajú hang technikussal, aki áradozott a Gipsy Swingről és főleg Frankieről.

„Frankie nagy név,” mondta.

„Azt csinál a hegedűjével, amit csak akar. Van egy csak neki készített hegedűje, azzal játszik,” mondta a kapcsolótáblákkal matatva.

Némi késéssel aztán megérkezett a háromfős zenekar, élén a talpig feketébe öltözött Frankievel. „Milyen pici,” lepett meg a folyosón magabiztosan végiglépkedő társaság közepén haladó emberke. Zömök cigánygyerek, rövid lófarokba fogott hollófekete hajjal.

A boros asztalhoz érve világlátott emberre jellemzően rendkívül lazán bemutatkozott – „Frankie vagyok.

Lejattoltunk két gitárosával is. Kettejük közül Horváth Márk már ismerős, telefonon vele egyeztettem e sajátos - francia cigány jazz, montenegrói bor, szerb étel -multimédiás koncepció részleteit.

Nyüzsgött, döngicsélt a közönség előttünk a hallban, kóstolgatják a borokat. Frankiékat is az asztalhoz invitáltam. Frankie kapott először poharat a kezébe. Komoly arccal belekortyolt, de aztán rögtön felderült az ábrázata: „Ez finom,” jelentette ki. A többiek vele bólogattak.

Majd hirtelen ötlettől vezérelve kibökte „Akkor azt felvisszük a színpadra,” és, hogy nyilvánvaló legyen mire gondol, könyökből megemelintette a poharat, mire a benne lévő ital kanyart írt le a pohár falán, de azért a pohárban maradt. Mindhárman sarkon fordultak és Frankievel az élen elügettek a színházterem felé.

Mire én is beértem, ők már fent voltak a színpadon, a félig telt nézőtér már sötét volt.

Nem sokat teketóriáztak, minden konferálás nélkül belevágtak, pengett a két gitár, Frankie kezében meg megiramodott a vonó.

Coooooooooooooooool.

Ezer éve nem hallottam élő jazzt és kiéhezve nagyon jól esett.

Figyeltem Frankie kezében a modern hegedűt: pici volt és a válla meg, no az meg olyan mintha Salvador Dali festette volna volna meg...

(Fotók: Copyright 2007 Váradi Emil. Ha fotóra van szüksége, kérjen a varadi.emil@t-online.hu e-mail címen! )