Hegyek koszorúja
(A magyar Penthouse-nak írt PR-cikk)

Ezek a hegyek regulát nem tűrnek,
a napok meg errefelé igencsak hosszúak,
hacsak az ember el nem csen belőlük,
egy kis dalolással, meg egy pohár borral.

- vetette papírra valamikor a XIX. század első felében e zord balkáni mélabút és időtlenséget sugalló sorokat Montenegró legnagyobb fia Petar Petrovics Njegos, a költő, főpap és államférfi.
Meredek fekete hegyeiről ismert hazája addigra ötödik évszázada folytatott elkeseredett, véres küzdelmet a törökkel miközben a térségre egyre hosszabb árnyékot vetett a növekvő hatalmú osztrák császárság. Mi magyarok szeretünk hivatkozni balsorsunkra, de a Balkánnak ebben a sarkában a történelem az általunk kapottaknál nagyobb pofonokat osztogatott a nálunk kisebb népeknek is.

Njegos, a magyar reformkor és a szabadságharc kortársa, a szerb nyelv talán legnagyobb költője, valósággal olümpuszi magasságokba emelkedett Hegyek koszorúja című hőskölteményével, amely a hegyi szerbek, a crnogorácok, avagy másnéven montenegróiak ethoszának, nemzeti önérzetének lényegét sikerült a líra eszközeivel megörökítenie.

Nem számít igazi crnagorácnak, aki a költeményt nem ismeri és nem tudja legalább párt strófáját fejből. A legnagyobb becsben azok vannak, akik a terjedelmes költeményt betéve tudják.

Njegos halála után valóban hazájának az olümposzára került. Fehér kövekből megépített mauzóleuma a szárazföldet az Adriai tengertől elválasztó hatalmas Lovcsen hegy legtetején szédítő magasságban dacol a fekete hegyek felett üvöltő szelekkel. Kivételesen tiszta időben innen át lehet látni az Adria túloldalára, Olaszországba.

Njegos kápolnát kért e helyen a maga számára nyughelyül, de hívei kezdetben nem merték ott eltemetni, mert féltek, hogy a szkadari törökök megszentségtelenítik földi maradványait. A Lovcsen tetején emelt kápolnát az osztrák katonaság lőtte szét az I. világháború idején és akart ugyanott hódításuknak emlékművet emelni. Végül a titói Jugoszlávia két évtizedes előkészületek után 1974-re mauzóleumot emelt a kápolnai romjai fölé.

Messze a hegy alatt terül el a hatalmas a kotori öböl, az Osztrák Magyar Monarchia haditengerészetének legfőbb bázisa, ahol egykoron - későbbi őkormányzósága -Horthy Miklós tengernagy verte le a híres-hírhedt cattarói matrózlázadást. Az öböl bejáratát mind a mai napig három Monarchia-korabeli erőd őrzi, de beljebb magyarok vásárolnak a tavaly függetlenné vált országban nyaralókat vagy akár komplett szállodákat. Megvette a montenegrói telefonszolgáltatót a Magyar Telekom, bankot vett itt az OTP. Bennfentesek azt mondják a magyarok főként az oroszokkal versenyeznek az alig 600 ezres lélekszámú ország privatizálási programjában. Vannak persze más nációk is, de kisebb jelenléttel.

De térjünk vissza Njegoshoz. Mint soraiból is kiderül, ő is szerette borral és dallal rövidíteni a Balkánon lassan telő napokat. Vajon milyen bor lehetett a poharában?

Csak vörös lehetett, mert Montenegró ideális vörösboros vidék. Többféle vörös szőlő terem itt.

Például innen, a Szkadari tó vidékéről hozták a kadarka (szkadarszka) vesszőit a törökök elől Magyarországra menekülő rácok. Honnan eredhetne a magyar rác kifejezés, ha nem a crnogorác-ként bemutatkozó hegyi szerbektől?

Viszont Podgorica, a főváros mellett óriási területeken terem Montenegró legismertebb vörösbora, a Vranac. Így nevezik a fekete méneket is, mert a szlávoknál a vörös bort feketének hívják. A crnogorácok erre a borukra a legbüszkébbek.

És ugyan mi más illene jobban a Hegyek koszorúja költőjének poharába, mint hazájának büszkesége, a Vranac? Nobilis nobili gaudet.