Egyedül nagyon nehéz

Budapest, 2007. június 25. – A hétfői nyitás után történt. Éppen az ajtóban állva beszélgettem az utca mindenesével, egy kerek fejű, kopaszra nyírt, és egyébként is gömbölyűen kövér férfival, aki a sarki Bertram (Ex-Rózsadomb) étterem kukáit szokta mosni, rakosgatni és rendszeresen söpröget az utcán. Ha nem éppen gumicsizmájában az utcát rendezi, akkor a környező házak tetején, padlásain jár és a látképet meg az eget kémleli és arról ábrándozik, hogy milyen jó lenne a levegőből fotózni a várost. Repülőről, helikopterről. Vagy ha az nincs, akkor a Google map-et nézegeti.

Engem is kapacitált „fel a padlásra”, de nem sok kedven volt poros és rendetlen lapos tetőkön csámborogni, amikor ezer és egy légifotót láttam már amúgy is a városról.

A mai napon éppen arról beszélt, hogy szerzett egy M-11-es BEAG kazettás magnót, jó 30-évest, mert gyűjti a „régi dolgokat”, mire a nagy melegben a sarok irányából érkezve mellénk lép szusszanva egy nyári kartonruhába öltözött öreg néni két cekkerrel, hogy „jaj, de kibírhatatlan meleg van.”

Beszédbe elegyedünk. Pár mondat után az utca mindenese ment tovább az újabb kukák után, mert több helyen ezért fizetik. A néni pedig a bolt ablakára nézett és megjegyezte, hogy már rég meg akarta kérdezni, mennyiért adom a borokat, a kisüvegeseket.

„A kis Vranac 350 forint, az a másik” – böktem a kis szívbor felé – „550 forint.”

„És a nagy?” nézett a nagyobbik üveg szívborra.

„Az 2550, de van nagyon jó borom 1250-ért.”

„Fél literes?” kérdezte.

„Nem, 0,75-ös, de jöjjön be! Itt bent hűvösebb van, mint az utcán.”

„Na, nem akartam bejönni, csak a szomszédasszonyom kérte, hogy kérdezzem meg…” aztán mégiscsak belép és a kezébe nyomok egy leporellót a borokról.

A néni erre elmesélte, hogy egyedül él. Nagyon nehezen, mert 80 ezer a nyugdíja és most is 6000 forintot számlázott neki valamelyik közüzem. Egyet értettünk, hogy mostanában nehéz az élet.

„Mit gondol, hány éves vagyok?” kérdezte hirtelen.

Óvatos vagyok. „Hetven körül?

„Nyolcvannyolc. De teljesen egyedül élek és nagyon nehéz. Most is ez a 6000 forintos számla, amit kiküldtek…”

„Tudja mit?” jut eszembe hírtelen. A polchoz lépek és a kezébe nyomok egy kis üveg Vranacot. „Ha már az állam nem ad. Aztán majd elmondja a szomszédasszonyának, hogy milyen volt.”

„Mennyit kér érte?” kérdezte egyszerre reménnyel és félsszel a szemében.

„Semennyit.”

Arcán meghatott mosoly fut végig. „Jaj az Isten fizesse meg!”

„Hát remélem, hogy fizeti is, mert éppenséggel rám férne,” mondtam.

„Hát énrám is,” sóhajtott. „Egyedül nagyon nehéz.”

Aztán egyik kézitáskájába süllyesztette a kicsi üveget, megköszönte és elindult felfelé a Keleti Károly utcán.

Nyár volt, rekkenő nyár. Még a „hűvös” boltban is 26 fok.

A néni világos nyári karton ruhájában ballagott tovább az utca árnyékos páros oldalán, ahol az árnyék ellenére majdnem olyan meleg volt, mint a túloldalon, ahová odatűzött a nap. Lassú lépésekkel távolodott, vitte a táskáját meg oldalanként egy-egy lapos cekkerét, mert a nyugdíjasok nálunk többnyire nagyon vékony szatyrokkal járnak. Főleg azok, akik egyedül élnek. Mert egyedül nagyon nehéz.