A dekantálás

A mitől szívbor a szívbor? kérdés után vevőinket legtöbbször a dekantálás fogalma bűvöli el.

Mit jelent - kérdezik - a szórólapjainkot szereplő kitétel, miszerint boraink meghálálják, ha fogyasztás előtt dekantáljuk őket.


Voltak akik a szó jelentését firtatták, de e dekantálási mini almanach megírásához az utolsó lökést egy kedves törzsvevőm adta, aki egy napon a pumpás dekantáló készülék működését szerette volna velem elmagyaráztatni.

Ez már túllépett akkori tudásszintemen és látva a fogalom és nüanszai iránti széleskörű érdekelődést, nekiveselkedtem és csokorba gyűjtöttem a dekantálással kapcsolatos bölcsességeket és képeket.

Íme az eredmény:

A dekantálás fogalma – ez az összetett szó, amelyben a „de” ugye fosztóképző a – „kantálás” pedig az edényt, a kettő együtt az edényből való eltávolítást jelöli – vagyis a fogalom lényegében szilárd anyagnak egy folyékony anyagból való eltávolítását, elkülönítését jelenti.

Nemcsak a borászok, hanem a kémikusok is ismerik, mert ott is gyakran előfordul, hogy folyadékból üledéket vagy valamilyen más szilárd anyagot kell eltávolítani.

Persze a dekantálás igazi karrierjét a borászatban futotta be, interneten rákeresve 15-20 esetből talán egy szól a vegyészeknek, az összes többi a borkedvelők tájékoztatására szolgál.


Miért dekantálunk? - Alapvetően három okból:

1. hogy a borból eltávolítsuk a benne lévő üledéket, darabos szennyeződéseket;

2. hogy levegőztessük a bort, miáltal bukéja, íze kibontakozik;

3. esztétikai okból, hogy a bort egy szép dekantáló edényben mutassuk meg.

A három ok persze egymást nem kizáró, együttesen is lehetnek okai a dekantálásnak.

Milyen borokat érdemes dekantálni? – Közvélekedés szerint a vöröseket, mert a dekantálás ezeken „dob” a legtöbbet, de van, aki bizonyos fehér borok dekantálását is ajánlja. Érdemes kísérletezni!

Az öreg portóikat is dekantáljuk, mert ezekben jelentős az üledékképződés.

Az üledék – Régebben a borokat kevésbé steril körülmények közepette tartották, nem szűrték, mint manapság nagyon sok modern bort, ezért vörösboroknál üledékre többnyire számítani kellett. Mindig volt és lesz dugó töredék, sőt napjainkban is vannak termelők, akik boraikat nem szűrik, hanem „sur lie” seprőről palackozzák.

Szűrés esetén is elképzelhető, hogy többéves érlelés folyamán a tanninokból üledék csapódik ki az üveg aljára vagy falára, ami esetleges vélekedéssel ellentétben nem borhiba, hanem természetes velejárója a borok készítésének, tárolásának.

Általában véve az üledékképződés az idősebb, érlelt borok sajátossága.

Vannak borok, amelyek címkéjén rajta van a jelölés, hogy „szűretlen”. Ezeket ajánlatos dekantálni, bár az, hogy szűretlen, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a borban üledéket fogunk találni.

A levegőztetés - főleg a fiatalabb, nem teljesen érett borokon segít. Ha nem számítunk üledékre a borból, akkor akár zuboghat is a fiatal bor a dekantáló edénybe, hogy minél nagyobb felületen érintkezzen a levegővel!

Többnyire azonban a finomabb borokat dekantáljuk és ezek megérdemlik - meg is hálálják - az óvatos kezelést. A levegőztetés oxidációt indít el, ami egy határon túl a bor rovására is mehet.

A túl sokáig „levegőztetett” bor minősége romlani fog és a folyamat legvégén ugyebár ecet lesz belőle.

Sokan a palack kinyitásával szokták levegőztetni a bort, ez azonban nem elegendő, mert a bor túl kicsi felületen érintkezik a levegővel. Ezért hasasak a dekantáló üvegek, hogy bennük minél nagyobb felületen érje a levegő a benne lévő bort.

Az esztétikai ok – egy szépen terített asztalon az elegáns dekantáló üvegek mindig jól mutatnak, és többnyire esztétikusabbak, mint a borosüvegek, még akkor is, ha sok bortermelő nagy hangsúlyt fektet borai szép felcímkézésére. Ebben az ismertetőben ízelítőt adunk a különböző dekanterek formai gazdagságából, szépségéből.


A dekantálás művelete
Az alapszabály, hogy kerülni kell a borok felrázását, az üledék felkeverését, ezért az üvegeket minél kevésbé és minél óvatosabban mozgassuk.

Az előkészületek – nemesebb borok esetében, amelyeknél üledékességre számítunk, a szakértők azt ajánlják, hogy egy-két nappal korábban – szobahőmérsékleten - állítsuk a többnyire vízszintesen tárolt borospalackot a talpára, hogy az üledék maradéktalanul leszálljon az üveg aljára.

Sokan persze ad hoc szokták eldönteni, mit isznak a vasárnapi ebédhez, az éttermekben pedig végképp egy perccel az üvegnyitás előtt szokott kiderülni, hogy a vendég milyen bort kér az ételéhez. Ilyenkor nem marad más, mint az üveg minél óvatosabb mozgatása, hogy az üledéket lehetőleg ne keverjük fel.

Van persze olyan üledék is, amely az üveg falára csapódik ki és ezt többnapos talponállással sem lehet az üveg aljára terelni. Ennek viszont az az előnye, hogy felnyitáskor sem mozdul, tehát nem kell aggódni attól, hogy belerondít tiszta borunkba.

A védőfólia eltávolítása – az egyik módszer, hogy dugóhúzónkon található kis pengével, annak hiányában késsel körbevágjuk a dugót fedő védőfóliát éppen a dugó felső síkja alatt, ahol az üveg száján egyébként is egy perem található, és eltávolítjuk. Szépen vágjuk, ne vagdaljuk vagy marcangoljuk a fóliát, mert csúnya, szakadozott szélű lesz és rossz benyomást kelt.

A másik módszer, hogy teljesen eltávolítjuk a fóliát, mert a dekantálás folyamán úgyis az üveg nyakán keresztül kell nyomon követnünk a kiöntés folyamatának utolsó negyedét-ötödét, amikor az üledék megindulása várható. Ilyenkor vagy marokra fogva lehúzzuk a fóliát – már amelyik üveg ezt engedi – vagy hosszában végigvágva, lefejtjük a fóliát az üveg nyakáról.

Az üveg szájának megtörlése – a dugóvédő fólia eltávolítása után egy törlőruhával letöröljük az üveg száját, hogy a rajta lévő esetleges szennyeződéseket eltávolítsuk. A nagyon akkurátusak tiszta megnedvesített törlőruhával először nedvesen törölnek, hogy a fólia ragasztó maradványait is eltüntessék és utána egy száraz törlő ruhával szárazra és teljesen tisztára törlik a dugó környékét.

Az üveg nyakát és vállát a dugó kihúzása után ismét megtöröljük. A dugó törmelékeket kipiszkáljuk.

A dugó kihúzása – történhet függőlegesen álló üvegből, vagy – ha szenvedni akarunk – történhet úgy is, hogy az üveg közben a dekantáló kosárban majdnem vízszintesen.

Ilyenkor persze az üveg a nyaka felé annyival van magasabban a vízszinteshez képest, hogy a bor a kinyitott üvegből a bor magától azért nem folyik ki. Szakértől azt mondják, hogy némi gyakorlással ilyen pozícióban lévő borosüvegből is ki lehet húzni a dugót.

A lényeg, hogy akár függőlegesen áll az üveg, akár a kosárban, vagy dekantáló szerkezetben (erről később), a dugó kihúzását úgy célszerű elintézni, hogy minél kevésbé mozgassuk az üveget, nehogy az üledék felkavarodjon.

Megoszlanak a nézetek, hogy szabad-e pukkannia a borosüvegből kihúzott dugónak, avagy ezt is minél diszkrétebben, csendben intézzük. Egy-egy makacsabb dugó bizony néha akkora pukkanással adja meg magát, mintha pezsgőt bontottunk volna, de láttam már nemzetközi borszakértőt is jó nagy pukkanással üveget nyitni.

Az üveg száján maradt dugótörmeléket vagy szennyeződést ismét óvatosan letöröljük, úgy hogy az ne potyogjon vissza az üvegbe. A dugót megszagoljuk, mert előjelzéssel szolgálhat a tekintetben, nem történt-e nagyobb baj a borral a tárolás során.

„Dugós” bor, vagyis olyan bor amelyiknél a dugó nem zárt megfelelően, mindig volt és mindig lesz.

A gyertya vagy lámpa használata – a dekantálás során az üveg nyakát alulról világítjuk meg gyertyával vagy lámpával és figyeljük, hogy az üveg nyakának alján mikor jelenik meg az üledék. Az üledéket a borban lebegő „füst” vagyis nagyon finom uszadék megjelenése előre jelezheti.

Ha az megjelent, a kitöltést hagyjuk abba, a dekantálás befejeződött. A megmaradt üledékes bort fém vagy papírszűrőn át leszűrhetjük, vagy úgy ahogy van főzéshez is elhasználhatjuk.

A két megoldás közül a gyertya nyilvánvalóan sokkal elegánsabb és romantikusabb, viszont ha nem vagyunk eléggé ügyesek, és az üveg nyakát közvetlenül a gyertya lángja fölé tartjuk, összekormozhatjuk vele az üveget és a végén semmit sem fogunk látni annak nyakán át.

A bor kiöntése a dekantálóba – a bort az üvegből egy huzamban, de kellő türelemmel öntjük ki, nehogy a visszaáramló levegő miatt kotyogni kezdjen és felzavarja az üledéket. Előfordulhat, hogy az üveg tartalmának utolsó negyede már üledékes, de az üledéknek a nyaknál történő megjelenése után ne öntsük tovább, hiszen ezzel a dekantálás művelete veszítené értelmét, márpedig nincs szebb látvány a dekantálóban tisztán csillogó bornál.

Persze ha biztosak vagyunk benne, hogy borunkba nincs üledék, lendületesebbek is lehetünk, mert ekkor már a megfelelő szellőztetés a lényeg, vagyis az szeretnénk elérni, hogy a bor a levegővel minél nagyobb felületen érintkezzen.

Szűrünk vagy nem szűrünk? – a dekantálás rítusának legkomolyabb hívői és gyakorlói nyilván összerázkódnának még a gondolatától is annak, hogy a szent nedű szabad folyása útjába bármiféle fém vagy papír szűrőt iktassanak. Holott rém praktikusnak tűnik és vannak akik művelik is – nyilván otthon és nem elegáns éttermekben - a szűréses módszert.

Jancis Robinson, a modern brit és ezáltal nemzetközi borfogyasztás egyik nagyasszonya, aki mellesleg egy Magyarországon is kiadott borenciklopédia szerzője is, kávéfilteres papírszűrőt javasol erre a célra. Mások szakavatottak fintorognak erre, mondván a papírszűrő mindenféle nem kívánt ízeket visz a borba. Vannak olyanok is, akik még az acélból készült fémszűrővel is bizalmatlanok.

Egy biztos: a minőségi borok fogyasztása hangulat és ihlet kérdése is. Egy drága bor fogyasztásra történő előkészítésének ceremóniájához a kávéfilter túl prózai és kommersz, a meghitt hangulatot fogjuk vele lerombolni. De otthon, a vidéki nagybácsi borának leszűréséhez bátran használhatjuk.

Használjunk-e tölcsért? – a tölcsér használata igen praktikus lehet, amikor a borosüvegből szűknyakú dekantáló edénybe kívánjuk áttölteni a bort. Viszont a tölcsér használattal ugyanaz a helyzet, mint a szűrőkkel.
A „puristák” nem szeretnek újabb felületeket beiktatni a borosüveg és a dekantáló edény közé és azt javasolják, hogy a bornak a dekantáló edénybe való áttöltését meg lehet tanulni tölcsérhasználat nélkül is.









Mennyi ideig dekantálunk? – A fiatalabb borokat hosszabb ideig, az érettebbeket rövidebb ideig, az öreg és „törékeny” borokat azonnal szervírozzuk. Az pontos időzítés azonban problémás, ha nem ismerjük e tekintetben a szervírozni kívánt bort.

A fiatalabb vörösborok esetében van aki azt javasolja, hogy annyi órát dekantáljuk a bort, ahány évvel fiatalabb a kívánatos érettségi szintjénél. Mivel csak becsülni lehet, hogy hány éves korában optimálisan érett egy bor, nem beszélve arról, hogy nem mindig tudjuk, hogy a kezünkben lévő palacknak korábban mi volt a sorsa (mert ugye nemcsak a könyveknek van sorsa, hanem a borospalackoknak is). Így a dekanter edényben eltöltendő időtartam hossza szintén becsléssel állapítható meg. Persze a kísérletezésnek e tekintetben is meg lehet a maga hozadéka.
A fő szabály itt is, hogy minél idősebb a bor, annál rövidebb ideig hagyjuk a dekantálóban.

Milyen hőmérsékleten dekantálunk? - úgy kell dekantálnunk, illetve kiszámítanunk a dekantálás időtartamát, hogy a borok kiöntéskor ideális hőmérsékletűek legyenek. Vörösborokat 16-20 Celsius fokos hőmérsékleten szolgálunk fel, fajtájuktól függően. Fehéreket 8-12 Celsius fokon.

Egy kaliforniai borászati honlap szerint egy palack bor 2,2 Celsius (4 F fokot) fokot hűl 10 percenként a hűtőben és körülbelül ilyen gyorsan melegszik szobahőmérsékleten. A hűtőgépek 0 és 4 Celsius fok közötti hőmérsékletre hűtik a beléjük tett ételeket. Ennek alapján becsüljük meg, hogy mennyi idő alatt éri el borunk a dekantáló edényben az optimális szervírozási hőmérsékletet.

Kettős dekantálás – vannak, akik kétszer dekantálnak, vagyis kiöntik a bort a dekantáló edénybe, majd a kitisztított borosüvegbe visszatöltik a bort. Ilyenkor egy menetben hajtjuk végre a ki- és visszatöltés műveletét, mert a cél ilyenkor az üledék eltávolítása. Szellőztetésre a módszer nem alkalmas, mert a borosüveg a formája miatt nem alkalmas a kellő szellőztetésre.

Régi portóik dekantálása – a régebbi évjáratok portói boraival főleg az a gond, hogy dugójuk a palackban töltött hosszú idő alatt többnyire morzsalékossá, törékennyé válik, így egyben nehezen szedhetőek ki. Ezért van az, hogy sok portóit újradugóznak. Sok esetben a dugó-törmelékes portói megszűrése a megoldás. A portóikra történelmileg specializálódott angolok szerint a portóikban ezen kívül még rendre „méhszárny”-nak elkeresztelt szerves anyag (beeswing) is található, ami nem káros és fogyasztható, de jobb azért kiszűrni. A portóit tartják a legnehezebben dekantálható bornak, de egyben a dekantálásra legérdemesebb bornak is.

Dekantáló gép vagy szerkezet – egyes gyártók készítenek igen jópofa fémből készült, csavarmenettel mozgatható dekantáló készüléket is. Ezekben majdnem vízszintesen fekszik az üveg, nyakkal egy picit felfelé, ahogy fentebb már leírtuk.




















Ennek a módszernek a minél kisebb mozgatás a lényege. Vagyis a dugó eltávolítása után az üveg lejtését módosító kurblival szép lassan vízszintes irányba döntjük az üveget, így mozgása szinte minimális és a bor az üveg szája elé tartott dekanter edénybe csorog.

Ahogy fogy a bor, a kurblival finoman utána állítjuk, de természetesen itt is leállítjuk a folyamatot, ha a nyaknál az üledék megjelenik.

Pumpás dekanter edény – ennek lényege a pumpával a fogyasztás után megmaradt bormennyiség feletti levegő kiritkítjuk a dekanter edényben, hogy a bort tovább tudjuk tárolni. Kevesebb oxigén marad a bor felett, így az oxidációs folyamatok jelentősen lelassulnak. A pumpás dekanter edényt hermetikusan le lehet zárni.

















Dekantáló edények tisztítása – sajátos formájuk miatt a dekantáló edényeket igen macerás tisztítani. A mosogatógép itt nem segít, ahhoz ezek az edények többnyire túl zártak. Széles szájú edények esetében kézzel és dörzsszivaccsal érdemes benyúlni, kisebb szájú edényeknél egy jó üvegkefe segíthet.

Akik nagyon adnak az eleganciára, avagy olyan edényt kaptak karácsonyra ajándékba, amelynél a funkció végképp a forma áldozatául esett, azokon a kifejezetten a dekanter edényekhez gyártott üveggyöngyök segíthetnek.































Ezeket aztán lehet köröztetni, rezegtetni, rázni a mosófolyadékkal együtt az üvegben, egészen addig, amíg le nem dörzsölik az üveg belső falára tapadt elszíneződéseket.

Utána a gyöngyöket külön el lehet mosni.
Ez ám a dupla mulatság!

Ági boltja
(Ági aranyszívű. Az ő története azért került a Szívbor történetek sorába, mert amit ember megtehet, azt ő megteszi, hogy nekem ez az üzlet összejöjjön.)

A Dohány utcának a Nagykorút felé eső végén van egy kicsiny díszhal és madár bolt. Régebben tulajdonosai azt mondták volna róla az érdeklődőknek, hogy ott található a Bástya mozi hátsó kijáratával szemben, csakhogy a Bástya mozit sok éve bezárták, helyét egy bank vette át, mint ahogy a város különböző pontjain ugyancsak bankok vették át régen híres cukrászdák, éttermek és más egykor megszokott, ám azóta nagyrészt elfeledett létesítmények helyét.

Mintha a sokadik csikorgóan modern, légkondicionált bankfiók az ember életében fontosabb volna, mint egy jó fagylalt vagy krémes, vagy netán a hortobágyi palacsinta. Az olajos padlós, kissé koszos, de a régebbi generációk számára otthonos homályú régi pesti mozikról nem is beszélve.

Ki emlékszik még azokra a mozijegyekre, amelyeket nem nyomtató pökött ki a pulton lévő keskeny nyílásból, hanem tömbben pörgette ujjai között a vasúti pénztárablakhoz hasonló fedezékéből a mozi pénztárosa?

A jegyekre pedig olyan rég elfeledett bűvszó volt ráírva, hogy „zsöllye”, amiről a multiplexek popcorn-morzsás és kóla-foltos puha padlószőnyegén szambázó fiatal jegyszedői tán életükben még nem hallottak. Hát még ha tudnák, hogy a kifejezésnek a mozihoz is köze van.

Nos, egyéb geográfiai referencia híján talán annyit lehet mondani, hogy a kis bolt a Dohány utcában egy gyros éttermecske és egy halálos méregről elkeresztelt ruhaüzlet között található. Szemben van vele a 74-es trolibusznak a Nagykörút előtti utolsó megállója, s a mögött – igen, kitalálták – a Bástya mozi egykori hátsó kijárata. A bolt ott húzódik meg immár 56 éve az elröpült évtizedek alatt jócskán megkopott pesti kődzsungel lármás, autótülköléses, troli surranásos, kukapuffanásos, lármásan fortyogó benzingőzös nyüzsgése kellős közepén.

A piciny bolt elődjét 1949-ben alapította egy bizonyos Weinberger Géza, aki Radnótival, az eklogáiról híressé vált költővel raboskodott Borban, a hírhedett szerbiai rézbányában, csakhogy Géza bácsi az életerejét vesztett babérkoszorús poétával szemben megszökött és csatlakozott a jugoszláv partizánokhoz. Velük is jött haza, amikor azok a Vöröshadsereg oldalán a Wehrmachtot és a magyar hadsereget kergetve átlépték a határt.

Az üldöztetés rémtől hajtva Weinbergerről Veresre magyarított, s mivel valamiből meg kellett élnie és mert nem sokkal korábban feleségével vettek három hullámos papagájt, a madarak szeretetétől, no meg kereskedői végzettségtől szinte egyenes út vezetett a díszhal és madár üzlethez.

Először a József körúton utalt ki számukra üzlethelyiséget a tanács. De aztán kellett a hely a Szikra szabóságnak, meg hát a Rákosi korszakban mégsem illett, hogy egy maszek bolt a nagykörúton virítson, ezért költözött 1950-ben mai helyére, a mégiscsak kevésbé szem előtt lévő Dohány utcába.

„Akkoriban kevés jó nevű tenyésztő volt,” jegyezte meg Ági, Géza bácsi lánya, az üzlet jelenlegi tulajdonosa. Ölében szekrényfiók a múlt elsárguló papírokon megőrzött kivonatával. Az egészen eddig a Vöröshadsereg menlevelének hitt cirill betűs okmányról most, a múlt felidézésekor derült ki, hogy a jugoszláv partizánok Géza bácsi számára szerb cirillel írt szabadságos levele.

„Ott volt Kovács Anti bácsi, aki hullámos és nimfa papagájt, meg kanárikat tenyésztett, ” mondta. „Nálunk szép halakat lehetett venni és Kádár tolmácsa hozta el hozzájuk Szergej Obrazcovot, a neves szovjet bábművészt is, aki nagyon szerette a halakat.

Az elmúlt évtizedek alatt sokan megfordultak a boltban. „Nálunk vásárolt a kis Latabár is, aki mindig kérte a maga ’fél kiló kanáriját’, amin a kanáriknak való kendermagot kellett érteni.

Teltek, múltak az évek, s az üzlet sorsa önmagában a dióhéjba zárt történelem. 56-ban rövid időre bezártak, mert az üzletet találat érte és kiégtek. Aztán jöttek a kisállatok, volt az erdészek által hozott mókus is, mert akkor nem volt védett, később következett a tengerimalac korszak. Árusítottak kalickákat is és a piciny, alig 18 négyzetméteres üzlethelység légterébe beszorított galérián fenn egy alkalmazott vasvázas akváriumokat gyártott. A ragasztott üveg csak sokkal később vált technológiailag megvalósíthatóvá.

Közben Géza bácsi kezdte el árusítani Magyarországon először a Lukács-féle cég által gyártott üvegszemeket állatpreparátorok számára. Akkoriban a gyártást mereven elválasztották az értékesítéstől.

Terjedt az állattartás szenvedélye, megjelent az első nagyker, az Aquafood, avat be Ági az iparág történetébe. Az árú felhozatal is alaposan átalakult: mára a polcokon ott a kutyacsizma, a macskahordó táska, a műszafaládék füzérét imitáló póráz vagy az egérillatú, különböző színekben pompázó műegér.

„Most már kevés a kis üzlet,” mondja Ági, „helyünket részben átveszik a nagyobb üzletek állateledelt is árusító részlegei és a városszéli bevásárló központok nagy és jól felszerelt üzletei.” A városszéli bevásárlóközpontok miatt 5-6 éve következett be visszaesés. Míg ott azok vásárolnak, akik cementes zsák terjedelmű kutyatápos zsákokat billentenek be kocsijuk csomagtartójába, vagy mosóporos zacskó terjedelmű macska eledelt huppantanak a hátsó ülésre. Ágihoz a szomszédos bérházakból olyanok járnak, akiknek a születi is ugyanitt vásároltak. „Idős embereknek sokszor a velük élő állat gondozása adja vissza az életkedvét,” jegyzi meg csendesen.

Bent a boltban, közvetlenül a bejárat mellett Géza bácsi fénykorából egy ódon szövegezésű fakeretes hirdetés buzdít arra, hogy vásároljak „az ország legismertebb szaküzletében.” Alatta hatjegyű telefonszám. Mikor is voltak utoljára Budapesten hatjegyű telefonszámok? A túloldalom, az akváriumok fölött másik írás: „Állatot nem veszünk vissza és nem cserélünk!”

Ágihoz nem csak nyugdíjasak járnak. Időnként nála vásárolnak a Pa-dö-dö lányok, és egy-egy ismert színész is. Hogy ki, arról Ági diszkrét módon nem beszél. Üzlete előtt járt el, s időnként betért hozzá Maja Gold is, akit a férfiak a nőknél sokkal behatóbban ismernek. „Nem tart állatot, csak itt lakott és időnként beszélgettünk,” teszi hozzá gyorsan. Ágival könnyű bárkinek szót értenie, mert jó kereskedőként kellő humorral könnyen teremt kapcsolatot.

Ági, aki végzettségére nézve textil technikus, sosem dolgozott tanult szakmájában, 38 évvel ezelőtt kezdett el szülei mellett dolgozni, akiktől a 80-as évek végén vette át az üzlet irányítását.

„Bár nem vagyok a legfiatalabb, de szeretnék dolgozni, amíg bírom,” jegyzi meg orrára tolt szemüvege mögül, ölében a múltidéző iratos fiókkal. Őt ismerve az embernek nincs is kétsége afelől, hogy amíg bírja, addig a kis díszhal és madárbolt ott működik majd a Dohány utca végén, közel a nagykörúthoz, szemben a Bástya mozi egykori hátsó kijáratával.

(Fotó: Copyright 2007 Váradi Emil)

Berki Tamás a Jókai Klubban
Budapest, 2007. március 30, péntek – A bornak sokat köszönhetek, de legutóbb egy igen graftos Berki Tamás koncertet is a Jókai klubban.

Otthon megvan még valahol egy Berki nagylemezem ("Igazi paradicsom"), őrizgetem több száz más lemezzel együtt - 20 éve talán. Akkoriban meg is hallgattam egy párszor, ám azóta egyszer sem.

20 év alatt egy gyerek felnő. 20 évvel ezelőtt többször hallgattunk zenét, csak zenét, a lemezjátszó előtt, a zenére tényleg figyelve.

Nem úgy mint mostanában, valamivel együtt, valamivel párhuzamosan, úgy hogy igazán semmire sem figyelünk rendesen.

Modern kor, modern élet, habzsolunk, de semmit sem élvezünk igazán, úgy ahogy megérdemelné.

„Csak” egy kis borkóstolót tartottunk a Jókai klub színháztermének előterében, persze nem volt véletlen, hogy éppen a klub jazz koncertjeit szemeltük ki erre a célra és nem más rendezvényeket.

Szeretem a jazzt. Egy hónapja Frankie Látó Gipsy Swingjét élveztük, igen szó szerint élveztük.


Az kifinomult zenélés volt, Berki kvartettje zenéjének széles dinamikájával viszont majd szétrobbantotta a színpadot. Hatásos volt.


Mondtam is neki a koncert után, hogy a 20 évvel ezelőtti lemez, amelyről több dalt is elénekelt pénteken este, egészen más volt, mint élőben. Az élő élmény volt, ég és föld a lemezhez képest.

A felállás: Berki Tamás ének, Mohai Tamás gitár, Mohai Győző dob, Plútó Horváth József basszusgitár. Tóth Viktor (szaxofon, fuvola, billentyűk) most nem játszott.




Nem tartok koncertismertetőt, mert ahhoz kevés a Berki-tudásom, beszéljenek inkább a koncert képei. Egy biztos, legközelebb is megyek.


Az április kimarad a Jókaiban, májusban lesz a következő jazz koncert…


(Fotók: Copyright 2007 Váradi Emil. Ha fotóra van szüksége, kérjen a varadi.emil@t-online.hu e-mail címen! )

Hegyek koszorúja
(A magyar Penthouse-nak írt PR-cikk)

Ezek a hegyek regulát nem tűrnek,
a napok meg errefelé igencsak hosszúak,
hacsak az ember el nem csen belőlük,
egy kis dalolással, meg egy pohár borral.

- vetette papírra valamikor a XIX. század első felében e zord balkáni mélabút és időtlenséget sugalló sorokat Montenegró legnagyobb fia Petar Petrovics Njegos, a költő, főpap és államférfi.
Meredek fekete hegyeiről ismert hazája addigra ötödik évszázada folytatott elkeseredett, véres küzdelmet a törökkel miközben a térségre egyre hosszabb árnyékot vetett a növekvő hatalmú osztrák császárság. Mi magyarok szeretünk hivatkozni balsorsunkra, de a Balkánnak ebben a sarkában a történelem az általunk kapottaknál nagyobb pofonokat osztogatott a nálunk kisebb népeknek is.

Njegos, a magyar reformkor és a szabadságharc kortársa, a szerb nyelv talán legnagyobb költője, valósággal olümpuszi magasságokba emelkedett Hegyek koszorúja című hőskölteményével, amely a hegyi szerbek, a crnogorácok, avagy másnéven montenegróiak ethoszának, nemzeti önérzetének lényegét sikerült a líra eszközeivel megörökítenie.

Nem számít igazi crnagorácnak, aki a költeményt nem ismeri és nem tudja legalább párt strófáját fejből. A legnagyobb becsben azok vannak, akik a terjedelmes költeményt betéve tudják.

Njegos halála után valóban hazájának az olümposzára került. Fehér kövekből megépített mauzóleuma a szárazföldet az Adriai tengertől elválasztó hatalmas Lovcsen hegy legtetején szédítő magasságban dacol a fekete hegyek felett üvöltő szelekkel. Kivételesen tiszta időben innen át lehet látni az Adria túloldalára, Olaszországba.

Njegos kápolnát kért e helyen a maga számára nyughelyül, de hívei kezdetben nem merték ott eltemetni, mert féltek, hogy a szkadari törökök megszentségtelenítik földi maradványait. A Lovcsen tetején emelt kápolnát az osztrák katonaság lőtte szét az I. világháború idején és akart ugyanott hódításuknak emlékművet emelni. Végül a titói Jugoszlávia két évtizedes előkészületek után 1974-re mauzóleumot emelt a kápolnai romjai fölé.

Messze a hegy alatt terül el a hatalmas a kotori öböl, az Osztrák Magyar Monarchia haditengerészetének legfőbb bázisa, ahol egykoron - későbbi őkormányzósága -Horthy Miklós tengernagy verte le a híres-hírhedt cattarói matrózlázadást. Az öböl bejáratát mind a mai napig három Monarchia-korabeli erőd őrzi, de beljebb magyarok vásárolnak a tavaly függetlenné vált országban nyaralókat vagy akár komplett szállodákat. Megvette a montenegrói telefonszolgáltatót a Magyar Telekom, bankot vett itt az OTP. Bennfentesek azt mondják a magyarok főként az oroszokkal versenyeznek az alig 600 ezres lélekszámú ország privatizálási programjában. Vannak persze más nációk is, de kisebb jelenléttel.

De térjünk vissza Njegoshoz. Mint soraiból is kiderül, ő is szerette borral és dallal rövidíteni a Balkánon lassan telő napokat. Vajon milyen bor lehetett a poharában?

Csak vörös lehetett, mert Montenegró ideális vörösboros vidék. Többféle vörös szőlő terem itt.

Például innen, a Szkadari tó vidékéről hozták a kadarka (szkadarszka) vesszőit a törökök elől Magyarországra menekülő rácok. Honnan eredhetne a magyar rác kifejezés, ha nem a crnogorác-ként bemutatkozó hegyi szerbektől?

Viszont Podgorica, a főváros mellett óriási területeken terem Montenegró legismertebb vörösbora, a Vranac. Így nevezik a fekete méneket is, mert a szlávoknál a vörös bort feketének hívják. A crnogorácok erre a borukra a legbüszkébbek.

És ugyan mi más illene jobban a Hegyek koszorúja költőjének poharába, mint hazájának büszkesége, a Vranac? Nobilis nobili gaudet.

A világ legjobb söre

Tíz éve is elmúlt talán, hogy kicsi svábhegyi lakásomban lakott egy Jörg nevű fiatal namíbiai német. Akkoriban a háború utáni Boszniában dolgoztam egy lőszer- és aknamentesítő cég igazgatójaként, s hogy a lakás ne álljon üresen, kiadtam.

Jörg, mint említettem német volt, így kézenfekvő volt, hogy Namíbiából, egy volt német gyarmatról jött Európába. Lelki füleimet csak akkor csaptam fel, amikor egy beszélgetésünk során szanzsen megjegyezte, hogy az édesapja is időnként ellátogat Magyarországra, hogy bajtársi találkozókon vegyen részt.

Jörggel amúgy jól megvoltunk. Jó bérlő volt, rendben fizetett és a lakást takarítónőjével ragyogóan tisztán tartatta. Az ötvenvalahány éves hölgy a szerelemig oda volt munkaadójáért, imádta mosni, vasalni elegáns ingeit, suvickolni az előszobában sorba rakott drága cipőit. A lakásban található nyomokból jól tudta, hogy gazdájának rendszeres hölgyvendégei vannak, de ez nem zavarta, sőt valamiféle bennfentes cinkossággal drukkolt neki.

„Nem baj Jörgöcske, csak nőzzél,” mondta maga elé, miközben keze alatt a gőzvasalóból tört fel a pára, amint a lakást beragyogó délelőtti napfényben Jörg egyik méregdrága ingét simította a nappali közepére beállított vasalódeszkán parádés formára. Talán valamiféle pótbeleélés lehetett, mert ha már neki nem jutott egy izmos teuton isten az élete folyamán, hát akkor lélekben tartjuk a gyertyát, hogy a dolog azért másokkal megtörténjen.

Jörgnek éppen tán egy rekesz tuzlai sört vittem, mert akkoriban Tuzlában, egy kelet-boszniai muzulmán városban dolgoztam és ott rákaptam a „Tuzlansko pivo”-ra. Jörg mini sörfőzdéket gyártatott egy magyar kft-vel és exportálta külföldre.

Volt, hogy én is megpróbáltam a háború utáni horvát tengerparton eladni neki ezeket az étterembe beépíthető kis sörfőzdéket, de hát akkor még korán volt. Egy éve volt még csak, hogy az utolsó puskalövések zaja is elhalt arrafelé, a tengerparton turisták még nem nagyon voltak, így ott pénz sem volt arra, hogy ilyen sörfőzdéket bárki megvegyen.

Azóta az Adrián alaposan megváltozott a helyzet: a pénzhiányból táplálkozott vendégszeretet jóllakott arroganciává alakult...

Így hát sörfőzde gyárosként Jörg volt számomra sörben az orákulum, és meg büszke voltam, hogy az általam Budapestre hazacipelt tuzlaiba ő is beleszerelmesedett. Rendszeres volt nála a vendégjárás és vendégeit különféle italokkal itatta, de a tuzlait a takarító nénivel félrerakatta. Abból nem kapott senki, kizárólag magának tartotta fenn.

Egyszer lent jártamkor nekiszegeztem a kérdést: „Jörg, what do you think, which is the best bear in the world? (Jörg, szerinted melyik a világ legjobb söre?”) – kérdeztem, mert bár beszélt magyarul, angolul mégiscsak egyszerűbben ment közöttünk a társalgás.

Elgondolkodott egy pillanatra, majd kijelentette az azóta sokszor idézett szentenciát: „The best bear in the world is the one that you like. („A világ legjobb söre az, amit te szeretsz.”) Hát úgy.

Most azt kérdik, hogy hogyan jön ide a szívbor történetek közé ez a sörös történet?
Pedig egyszerű.
Melyik Ön szerint a világ legjobb bora?