Egyedül nagyon nehéz

Budapest, 2007. június 25. – A hétfői nyitás után történt. Éppen az ajtóban állva beszélgettem az utca mindenesével, egy kerek fejű, kopaszra nyírt, és egyébként is gömbölyűen kövér férfival, aki a sarki Bertram (Ex-Rózsadomb) étterem kukáit szokta mosni, rakosgatni és rendszeresen söpröget az utcán. Ha nem éppen gumicsizmájában az utcát rendezi, akkor a környező házak tetején, padlásain jár és a látképet meg az eget kémleli és arról ábrándozik, hogy milyen jó lenne a levegőből fotózni a várost. Repülőről, helikopterről. Vagy ha az nincs, akkor a Google map-et nézegeti.

Engem is kapacitált „fel a padlásra”, de nem sok kedven volt poros és rendetlen lapos tetőkön csámborogni, amikor ezer és egy légifotót láttam már amúgy is a városról.

A mai napon éppen arról beszélt, hogy szerzett egy M-11-es BEAG kazettás magnót, jó 30-évest, mert gyűjti a „régi dolgokat”, mire a nagy melegben a sarok irányából érkezve mellénk lép szusszanva egy nyári kartonruhába öltözött öreg néni két cekkerrel, hogy „jaj, de kibírhatatlan meleg van.”

Beszédbe elegyedünk. Pár mondat után az utca mindenese ment tovább az újabb kukák után, mert több helyen ezért fizetik. A néni pedig a bolt ablakára nézett és megjegyezte, hogy már rég meg akarta kérdezni, mennyiért adom a borokat, a kisüvegeseket.

„A kis Vranac 350 forint, az a másik” – böktem a kis szívbor felé – „550 forint.”

„És a nagy?” nézett a nagyobbik üveg szívborra.

„Az 2550, de van nagyon jó borom 1250-ért.”

„Fél literes?” kérdezte.

„Nem, 0,75-ös, de jöjjön be! Itt bent hűvösebb van, mint az utcán.”

„Na, nem akartam bejönni, csak a szomszédasszonyom kérte, hogy kérdezzem meg…” aztán mégiscsak belép és a kezébe nyomok egy leporellót a borokról.

A néni erre elmesélte, hogy egyedül él. Nagyon nehezen, mert 80 ezer a nyugdíja és most is 6000 forintot számlázott neki valamelyik közüzem. Egyet értettünk, hogy mostanában nehéz az élet.

„Mit gondol, hány éves vagyok?” kérdezte hirtelen.

Óvatos vagyok. „Hetven körül?

„Nyolcvannyolc. De teljesen egyedül élek és nagyon nehéz. Most is ez a 6000 forintos számla, amit kiküldtek…”

„Tudja mit?” jut eszembe hírtelen. A polchoz lépek és a kezébe nyomok egy kis üveg Vranacot. „Ha már az állam nem ad. Aztán majd elmondja a szomszédasszonyának, hogy milyen volt.”

„Mennyit kér érte?” kérdezte egyszerre reménnyel és félsszel a szemében.

„Semennyit.”

Arcán meghatott mosoly fut végig. „Jaj az Isten fizesse meg!”

„Hát remélem, hogy fizeti is, mert éppenséggel rám férne,” mondtam.

„Hát énrám is,” sóhajtott. „Egyedül nagyon nehéz.”

Aztán egyik kézitáskájába süllyesztette a kicsi üveget, megköszönte és elindult felfelé a Keleti Károly utcán.

Nyár volt, rekkenő nyár. Még a „hűvös” boltban is 26 fok.

A néni világos nyári karton ruhájában ballagott tovább az utca árnyékos páros oldalán, ahol az árnyék ellenére majdnem olyan meleg volt, mint a túloldalon, ahová odatűzött a nap. Lassú lépésekkel távolodott, vitte a táskáját meg oldalanként egy-egy lapos cekkerét, mert a nyugdíjasok nálunk többnyire nagyon vékony szatyrokkal járnak. Főleg azok, akik egyedül élnek. Mert egyedül nagyon nehéz.

Fél méteres főváros

Budapest, 2007. június 11 - A júniusi Bországgyűlés nyitónapjának reggelén történt. A Városliget óriási platánok által szegélyezett széles sétánya mentén éppen töltöttem fel a borfesztiválra kibérelt kicsi házikót, amikor észrevettem, hogy narancssárga-csíkos köztisztasági mellényben pár méterre tőlem egy 50-egynéhány éves utcaseprő sepreget. A házikó közelebbi és távolabbi környéke, sőt az voltaképpen az egész sétány, sőt maga a Városliget fuldoklott a koszban, piszokban.

A kocsiban volt seprő, mert szeretem, ha a mi pavilonunk körül rend és tisztaság van, de nem lelkesített a nagy melegben való cipekedés, ezért átvillant a fejemen az ötlet: egy kis palack Vranac fejében megkérem a „kollégét” söpörne már körbe nálunk egy kicsit alaposabban.

Ajánlatomat a bajszos, szőkés ősz jóember örömmel fogadta és kis szünet után elkezdett sürgölődni forgolódni a ház körül. Fogyott a papírhulladék, a szétdobált műanyag fagylalt nyalóka és a platánokról lehullott kéregdarab, én meg mutogattam, hogy ezt is, meg azt is legyen szíves még. A férfiú rendületlenül sepert és közben magát dicsérte, hogy ő világ életében mennyire precízen és megbízhatóan dolgozott.

Én közben meg hordtam befelé a kocsi farából a boros kartonokat, és a boros stand működtetéséhez szükséges apró kacatokat, üvegnyitót, cseppőrt és az obligát talpas poharakat. Ám egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az atyafi morrant egyet, hogy „csak a főnököm észre ne vegye, hogy itt söprögetek.”

„Miért?” mondtam döbbentem. „Hát nem ez volna a dolga.”

„De igen,” válaszolta. „Csakhogy mi a járda mellett félméteres sávban söprögethetünk, kintebb nem, mert az nincs benne a szerződésben.”

„Micsoda?” döbbentem le. Hát mi van a város többi részével? Budapest nemcsak a járdák mentén félméteres sávból áll!”

„Azt nem tudom,” mondta és lendületesen tovább söprögetett a járdaszél mentén, ami bevezetett a kicsi faházikó alá. „Ennyi van a szerződésben, tovább nem lehet. Nem fizetik ki.”

A munka, amit elvégzett, végül is elfogadható volt. Megkapta a kis üveg Vranacot. Ahogy seprűjével elballagott, megfogtam a magunk seprőjét és kiigazítottam a fél méteren túli részeket.

Másnap is arra járt, a szemem sarkából láttam, de nagy volt a tömeg, s nem volt időm vele törődni. Ő nem jött oda, így a felgyülemlett piszkot magunk söpörtük fel. Így volt ez harmadnap is. A Városligeti tó vizében is gyűlt a szenny, a beledobált nylonzacskó. A rengeteg ember sok koszt hagyott maga után. Senki nem takarított. Már egy félméteres sávot sem...

Lehet, hogy ez a cél!

Budapest, 2007. május – A Keleti Károly utcában 240 forint óránként a parkolás. Kocsi nélkül nem lehet boltot fenntartani, mert mindig van cipelni való. Pár karton bor, porszívó, iratok, csomagolóanyagok, stb. Buszon, villamoson lehetetlen ennyit elcipelni, kocsihoz meg parkolóhely kell.

A bolttal szemben, az utca túloldalán van egy öt autónyi hely rakodásra kijelölve, amit a szomszédos Samsung szerviz, az Union biztosító, a „Fit for Life” fodrászat autói foglalnak el. Fix helyet fognak a fodrászat melletti kisközért szállító kocsijainak, mert oda naponta többször érkezik árú. Így aztán vagy van hely vagy – többnyire – nincs.

Ilyenkor maradnak a fizetős parkolóhelyek meg a parkolási díj: 240 Ft/óra, míg az üzletben ülök és várom a vevőket.

A kínlódást és a költségeket megunva először telefonon érdeklődtem a II. kerületi önkormányzatnál, ahol a Mártírok útján lévő ügyfélszolgálatukat ajánlották.

Egy szép bágyadt előnyári napon némi időt hagytam rá és megkerestem őket: bent tömeg, csüggedten sorba ülő emberek vártak.

Hervasztó, gondoltam, én itt órákon belül nem kerülök sorra. Az információs pult mögött azonban ott ült két unottképű leányzó. Elmondtam nekik mondókámat, mire megkaptam a magamét, hogy megvannak a vonatkozó szabályok, ahhoz tartsam magamat.

Nem hagytam magam. „Hölgyem,” mondtam, és jelentőségteljesen mélyen a szemébe néztem, hogy felfogja, nbem könnyen tágítok. „Én egy második kerületben bejelentett vállalkozó vagyok, aki a II. kerületi önkormányzat segítségét kéri egy konkrét probléma megoldásához. A határozatok papíron vannak, én viszont nem egy papíralapú, hanem nagyon is valós probléma megoldásához kérek segítséget.”

A hozzám közelebb ülő nagyot sóhajtott és adott egy telefonszámot. Ők az illetékesek. És már el is fordult tőlem unott arcú barátnőjére fordítva unott szemeit.

Később a boltból felhívtam ezt a bűvös számot, ahol azt mondták, hogy nem sok jóval kecsegtetnek. Egy halom igazolással elvégzendő bonyolult adminisztráció után kaphatok egy parkoló kártyát, amivel fél áron parkolhatok.

„Hölgyem,” mondtam. „Nekem az is sok. Nem kaphatok valami kártyát, hogy kerületi vállalkozó vagyok, amivel, mint egy kerületi lakosnak ingyenes a parkolás.

„Nem,” volt a válasz.

Elkeseredtem. „Miért nem segítenek? A kerületnek nem fontos, hogy virágozzanak az itt működő kereskedők? Ha mindenki csak a bőrünket nyúzza, támogatást meg senkitől nem kapunk, akkor felfordulunk,” fakadtam ki.

„Kedves uram, lehet, hogy ez a cél,” válaszolta szerepéből kiesve a kerületi illetékes.

A válaszra nem tudtam mit mondani. Szövegem fogyott.
Lehet, hogy ez a cél.