Casino Royale
Budapest, 2007. január 7 – A minap moziban voltunk a feleségemmel és megnéztük a Casino Royale című legújabb James Bond filmet. Csak úgy lazításként, mert az embernek jól esnek a színes és látványos nagy mesék.

A Bond filmek engem még a 60-as évekből kísérnek, amikor még Sean Conerry volt az ügyeletes sztár, aki válogatott cicababákkal, így közöttük a korszak egyik látványos bombázójával Ursula Andressel az oldalán pofozta laposra a gonoszokat egészen az utolsó filmkockáig.

Bond filmeket Magyarországon akkoriban még nem vetítettek, de én akkor szüleimmel Belgrádban éltem és megtekintésük számomra abszolúte kötelező volt, mert az iskolában, ahová jártam, osztálytársaim szemében nem számított bárbajképesnek az, aki nem ismerte Ian Fleming halhatatlan ponyvaregényeit és nem nézte meg akár többször is az összes Conerry filmet.

A „My name is Bond. James Bond” fordulat akkoriban gyakran elhangzott mondat volt az szünetekben az iskolaudvaron. Osztálytársaim, hozzám hasonló tizenéves kiskamaszok a klasszikus mondat recitálása közben igyekeztek minél rettenthetetlenebb képet vágni, beleélve magukat a szerepbe, s közben a szemük sarkából figyelték az udvaron párban vagy csoportosan grasszáló lányokat.

Élénk diskurzus folyt közben arról, hogy mit is jelent a brit ügynök ölésre szóló jogosítványa (a licence to kill), mert nyilvánvaló volt, hogy a lányoknak nyilván az imponál a legjobban, ha az ember naponta legalább fél tucat csirkefogót eltesz láb alól.

Élénken bimbózó szexuális érdeklődésünk számára is terepet nyújtottak ezek a Bond filmek, hiszen a kor szépségei bikinire vetkőzve, vagy alig leplezetten aléltak az istentelenül férfias Bond-Conerry szőrös karjaiba, vagy még szőrösebb mellkasára. Ezek voltak a boldog emlékű 60-as évek és ennél többet akkoriban nőből a jól nevelt pubertáskorú fiú ifjúság nem nagyon láthatott.

A filmek és a kezünkbe kerülő folyóiratok azért táptalajai lettek mindenféle korai fantáziálásoknak. Biztosra vettük, hogy ha felnövünk, a mi mellkasunkat is majd vastag szőr borítja mint James Bondét. Különben is, a szőr volt akkoriban a szexualitás biztos megtestesítője, mert tudtuk, hogy nemi éréskor „ott” is elkezd nőni és lapos pillantásokkal éregettük osztálytársnőinket, s mérlegeltük egymás között, hogy vajon egyikük vagy másikuk szőrös-e odalent?

Izgatott diskurzusok tárgy a volt, jól emlékszem egy tán Playboy-béli képsorozat, amelyről társaim sokat beszéltek, és amelyet én nem láttam, ám nagyon jól el tudtam képzelni. Ezen állítólag egy férfi és egy nő szeretkezett – gondolom a 60-as évek fényesre lakkozott-leplezett stílusában - amelyen állítólag a férfi fájdalmat okozott a nőnek. Fájdalmat okozni?!- háborodtam fel. Nem, hát nem! Én ennél lovagiasabb vagyok! Én sosem fogok így fájdalmat okozni egy nőnek!

Aztán , ahogy teltek az évek, az ember gyermeki fogadalmait elfelejti, a Bond filmekben pedig egyre újabb és újabb szívtiprók próbálták ki nődöglesztő sármjukat. Érdeklődésem Bond iránt az évtizedek múlásával időnként ellankadt. Ám most, hogy Montenegróból importálok bort, a Montenegróban játszódó Bond film ismét kötelező kör volt.

Azt mondják a filmet valahol Észak-Olaszországban vették fel, s valóban Montenegró vad szépségének a hegyek meredekségén túl kevés köze van a filmen látható táj tüchtig rendezettségéhez, kő-gazdagon berendezett kastélyaihoz és kaszinó épületéhez.

De a poén, amiért ezeket a sokat írom, nem más, minthogy hol is szállt meg Bond Montenegróban? Hát hol máshol, mint a Hotel Vranacban. Igaz cirill betűkkel írták ki a Vranac szót a szálloda homlokzatára így:

ХОТЕЛ ВРАНАЦ

Hát igen. Crna Gora-Montenegróban nem jellemző a cirill, bár szerb testvéreik miatt nyilván jól tudják olvasni. Nyilván Hollywoodból nézve igyekeztek az országra legjellemzőbbet megragadni.

Ahogy mi is.
Csak mi nem cirillel írjuk.

Karácsony van

2006. december 23 - Karácsony előtti napon, ünnepi hangulatban Orbán Györgyivel, a Rádió volt balkáni tudósítójával trécseltünk a boltban, míg kinn az utcán még bentről is jól érezhető bevásárlási lázban közlekedtek a járókelők.

Györgyi a 90-es évek közepén a szerbek által rommálőtt Szarajevóból számolt be a háború fejleményeiről én ugyanebben a térségben békefenntartó voltam, majd aknamentesítő céget vezettem, így a délvidéki emlékeket idézve múlattuk az már-már estébe hajló időt.

Kezdett a boltra ráülni a homály, amikor megnyikordult az ajtó és nyílásában megjelent egy idős, szerény külsejű nyugdíjas néni.

Nem lépett beljebb, csak megállt az ajtónyílásban, a kezében a kilinccsel. Ahogy feléje fordultam, láttam, hogy steppelt halvány zöld télikabátja viseltes volt, gallérja kopott. Nem fog ő nálam bort venni, villant át rajtam önkéntelenül, mert nem engedheti meg magának.

„A múltkor, amikor erre jártam láttam az ablakban egy koszorút,” mondta és a kilinccsel átellenes kezével bátortalanul a karácsonyi csomagokkal megrakott pici kirakatra mutatott. „De most nem látom.”

Tudtam, mire gondol.
A kirakatot a karácsonyi díszcsomagok miatt átrendeztem és a koszorú – voltaképpen egy férfitenyérnyi virágos koszorúcska, amely egy Vranacos üveg nyakát díszítette – az általa megszépített üveggel együtt a bolt belsejébe, a polcra került. Ez a pici koszorú már bennünket is elbűvölt, narancsvirágforma pici fehér művirágocskák díszítették, olyan habosan elegáns ünnepi formában, hogy az rögtön megmelengette az ember szívét.

Annak idején, amikor más díszekkel együtt vettük, azt hittük sikere lesz, de szemmel láthatólag senki nem törődött vele. Vagy mégis?

Hátrébb léptem és leemeltem a polcról az üveget, rajta a pici koszorúval.
„Erre tetszik gondolni?” kérdeztem fülig szaladt szájjal, mert a néni szemei rögtön felragyogtak és látványosan elkerekedtek.

„Igen,” vágta rá.
„Hol lehet ilyet kapni?”

„A Kelenföldi pályaudvar mellett van egy dekorációs nagykereskedelmi üzlet, de Ön ott nem tud venni, mert csak cégeket szolgálnak ki,” mondtam. Erre a néni arca elkomorult. Bátortalan és törékeny volt, ahogy ott állt kopott zöld kabátjában.

„Hát akkor…?” tanácstalanodott el.
„Hát akkor magának adom.” mondtam. „Karácsony van.”

Erre zavartan elkezdett matatni a zsebében a pénztárcája után.

„Hagyja! Magának adom. Karácsony van.” És a borosüveghez rögzítő celluxot letépve a kicsi koszorút a kezébe helyeztem. A néni elpirult.

„Boldog Karácsonyt!”
„Köszönöm,” válaszolta és egy másodpercnyi habozás után kilépett az utcára. Becsuktam mögötte az ajtót és Györgyire néztem.

„Hát akkor a mára rendelt jó cselekedet megvolt” szögezte le szemét rá jellemzően csibészesen összecsippentve.

„Ideje nekem is mennem,” szólt és kabátját magán összehúzva, szedelőzködni kezdett.

Madárlátta szórólap

2006. december - Pár héttel karácsony előtt történt. Éppen egy bormagazint lapozgattam, amikor rámnyitották a bolt ajtaját.

Drapp kabátban, gömbölyű tetejű kalapban, karján nett retiküllel perdült be az üzletbe egy rendezett külsejű idős hölgy.

A kezében szorongatta azt a szórólapot – sötét alapon „Hát van Önnek szíve?” felirattal, amely a honlapunk címoldalán is látható - amelyet még a szeptemberi borfesztiválon osztogattunk a budai várban. Azóta eltelt több, mint három hosszú hónap.

Meglepődtem, ennyi ideig megőrizte volna. Ám kérdeznem sem kellett, mert határozottan magától mondta:

„Ezt valaki bedobta a postaládámba.” – lobogtatta meg az orom előtt a lapot.
Nem mi voltunk, mondtam gyorsan és defenzíven.

Az általunk „felbérelt” diákok a fesztivál bejáratánál osztogatták a lapokat, másutt nem. Úgy tűnik, valaki, aki megfordult a fesztiválon, szórakozásból bedobta az Ön postaládájába, mondtam a hölgynek, akiről utóbb kiderült, a távoli Rákosszentmihályon lakik.

A hölgy az eltelt időben kereste, hogy hol vehet szívbort? Az üzlet címe a hátlapon ugyan rajta volt, de Rákosszentmihály és a Keleti Károly utca között van vagy 20 kilométer. Nagy fujtatva elmondta, hogy aznap délelőtt már járt itt, de akkor még nem voltam nyitva. Nem baj, visszajött délután. Így talált rám.

A hölgy élénken érdeklődött a szívbor iránt, de nyilván már rég eldöntötte, hogy vesz magának ilyet, mert magyarázataimat nem volt igazán türelme végighallgatni. Újabb és újabb kérdéseivel minduntalan félbeszakított. Végül megelégeltem a meddő szélmalomharcot és betettem a barna szívboros zacskóba az üveget a blokkal. Ő gyorsan, ahogy jött, fizetett és boldogan távozott.

Én meg eltöprengtem, hogy a pici szórólap milyen utat hosszú tett meg. De aztán decemberben volt más is, aki a szórólappal jött.

Sőt, Rákosszentmihály engem később is kísértett.
De az már egy másik történet…