A te macskád, a te egered!
Háborúban az egerekkel

Kiástam a csatabárdot az egerek ellen. Eddig is sok baj volt velük, de a szívbor miatt végképp elhatároztam, hogy leszámolok velük. Semmi rághatót nem lehet tőlük a garázsban tárolni.

Eddig jópofa családi tréfálkozások tárgya volt, hogy elkényeztetett Lóci macskánk, aki nevéhez méltóan óriásira nőtt, időnként be-be állított a lakásba egy egérrel, hogy a méregdrága hi-tech macskatápot meghálálja és elbüszkélkedjen bio-zsákmányával, hogy mekkora vadász ő és besöpörje az ezért járó simit a kobakjára.

Az egerek házunk fala alá ásták be magukat és esténként ott matattak a fal mellet húzódó gyöngyvirág ágyas susogó levelei között, de a fal alatt bejáratosak voltak a garázsunkba is, ahol válogatás nélkül mindent összerágtak, a kerti kesztyűktől kezdve, a magnókazetták dobozán, szivacsokon át a virágföldes zsákig, sőt még előző autóm kilométer kimutatását tartalmazó pici notesz keménypapír fedelét is.

Lendületesen pusztították a téli madáretetésekre félretett szotyolát és ültetésre szánt növényi magvakat s étvágyuk, mindent rágni-vágyásuk oly féktelennek tűnt, hogy nagyobbik fiam aggódva márt azt tudakolta tőlem, hogy a garázsomba betárolt téli gumijai vajon biztonságban vannak-e bélpoklos egereinktől.

Az még a dolgok vicces oldalához tartozott, hogy Lóci egyszer zuhogó esőben kéredzkedett be a terasz felől és bebocsáttatást nyerve egy kövérre hízott, ámde csuromvizes egeret pottyantott rettentő büszkén a perzsaszőnyeg szélére. Feleségem körömlakkozásból ocsúdva kisebb sikkantásokkal igyekezett engem a számítógép mellől célirányos cselekvésre serkenteni, hogy takarítanám már el végre a szoba közepéről azt a nedves szörnyűséget, amire kiböktem az azóta sokszor idézett klasszikus mondatot:

„A te macskád. A te egered,” s békésen interneteztem tovább.

Mit volt mit tennie, majdnem tekercsnyi kéztörlő papírt gombolyított le, hogy irtózatát tompítsa és egy nylonzacskóba majd a szemétbe továbbította a pici rágcsáló földi maradványait. Az esetből botrány lett, Lócival három napig nem lehetett bírni, fel-alá randalírozott és tüntetett, kereste megérdemelt egerét.

Megfigyeltük szokását, hogy amint esni kezdett az eső, hanyatt-homlok rohant a gyöngyvirágok közé, ahonnan mindig csurom vizesen és többnyire egérrel tért vissza.

Büszkénk voltunk házi kedvencünkre, mert lám míly szépen teszi legszentebb macskadolgát és szaporán írtja a szaporákat, de az elmúlt hetekben a dolgok bizony durván elfajultak. Éjszaka nyitott ablakkal alszunk és a macska ezt kihasználva, éjszakai egárzsákmányával kezdett beugrálni a lakásba.

Volt olyan hét, hogy háromszor is arra riadtunk: macska huppan, egér cikkan, majd macskagalopp, vad hajsza hangjai a macskaszem által oly kiválóan átlátható koromsötét nappaliból. Nyilván a dohányzóasztal és a heverő lábai között sokkal kényelmesebb az egérrel játszadozni, mert az a kis zsivány nem tud olyan könnyen itt elbújni, mint odakint fűszálak meg a levelek között.

Látványos éjszakai vonatozások alakultak így ki lakásunkban, amitől az utca túlsó oldalán lakók nyilván a hasukat fogták volna a röhögéstől, ha ugyan van valakinek hajnali fél kettőkor röhögni kedve. Azt már ne feszegessük, hogy csipái között ilyenkor átlát-e az utca túloldalára, hogy a szemközti lakásban szemügyre vegye nyilván elmeháborodott szomszédjait.

Az éji őrán elöl szökellt tehát az egér, nyomában a macska, a macska után mi, kisseprűvel és lapáttal, mert ez bizonyult a legpraktikusabb eszköznek az egér full body kontakt nélküli befogására, majd odakint a macska orra elé való visszahelyezésére. Az egeret, ha már egyszer megvan, mégsem hagyhatjuk futni, viszont a városi létben eljámborult kultúrember nem fog fogpasztatubusként szétpasszírozni egy pici élőlényt.

A játszadozás oda fajult, hogy egyik este, miután nejem az egér-macska párost a lakásból kiebrudalta, még forgott a zárban a kulcs, mire a macska már huppant is a nyitott ablakon át befelé a hálószobába. Naná, hogy az egérrel a szájában. Mintha valaki lenyomta volna a „restart game” gombot.

Mit mondjak, azóta zárt ablakkal alszunk.

Most, hogy készülünk a 15. Borfesztiválra, egyre gyűlik a holmi, napernyők, műanyagszékek, üléspárnák, papírzacskók, dobozok, sok-sok minden, amire majd szükség lesz az ötnapos rendezvényhez. De a nagy garázsban, amely egyébként annyira ideális lenne tárolási célra, semmi rághatót nem merünk hagyni, nehogy tönkretegyék az az egerek.

Nagyon elegem lett az egérvircsaftból, mert közben rájöttem, hogy Lóci-féle bio metódus nem elég hatékony. Pár napja négy egérfogót – két csapóst és két ketrecest - vetettünk be friss sajttal felékesítve.

Ha hasonló problémájuk van, gyorsan felejtsék el a jópofa kis rázdrótos ketrecet! Csak arra jó, hogy ugyanúgy megfogja az ujjukat, mint a miénket. Nálunk ráadásul az egerek nálunk ezekbe tüntetőleg belakakálnak, de a benne lévő sajthoz eszük ágában nincs bemenni. A csapós egércsapdák kiválóan működtek, bár 40 éve tán, hogy nagyanyáméknál utoljára hasonlót láttam a sárgabarackdzsem mögött kamrában.

Két csapdánk már az első alkalommal két egeret fogott, s mára a hatodik egérnél tartunk. Hogy Lóci hány egértől szabadított meg bennünket az rejtély, de feltehetően tucatnyi egéren lehetünk túl. Feleségemmel megdöbbentünk, mert a csapdákban egy-két rágcsálónál igazán nem számítottunk többre.

Kertünkön fél tucat macska is átjár, sőt nyest is előfordul errefelé. (Tudta, hogy Budapesten rengeteg a nyest? Lásd: http://www.zug.hu/nyest/ ) Hát ezek nem fognak egeret?

Elhatároztuk, hogy mint a kínai császárok és Walter Ulbricht, falat építünk! Egérmentesen elfalaztatjuk a garázs és a ház pincéje közötti átjárást, és a ház fala mellett betonozással szüntetjük meg az egerek grasszálását és visszafoglaljuk a garázsunkat!

Persze vannak más módszerek is, mint egérméreg – a macskák miatt nem lehet – vagy egér-ragasztószalag. Erről csak minap hallottam. Körbe kell vele ragasztani féltett tárgyainkat és az egér - ha arrajár - beleragad. A baj ezzel az, hogy a megfogott egér él és cincog, meg kell ölni! Ezt az aktust mi inkább a macskára hagynánk, csak hát az egeret nem nagyon szeretnénk a ragasztóról leválasztani, a macskát meg nem lehet a ragasztóra ráengedni.

Még a végén az is beleragad.

Kacor úr és a búzamezők

Kacor úr, a szobafestő, régi bútordarab. Az utóbbi negyedszázadban sok mindent festett már nálunk: a lakásokat, amelyekben éltünk, falakat, ajtókat és sok ablakot, meg párkányt, spájzot, elő- és fürdőszobát, garázsokat és víkendházat, meg kisebb tárgyakat.

Kacor úr maga a megbízhatóság. Mivel kapcsolatunk ennyire régi keletű, kéréseinket igyekszik gyorsan teljesíteni, még akkor is, ha a hosszas napi munkája után este kell eljönnie hozzánk előszobát festeni, vagy éppenséggel hétvégén fürdőszobát. Kacor úr sokat és tisztességesen dolgozik.

Együttműködésünk negyed százada alatt különböző csapatokkal vonult fel az általunk megrendelt munkákra, emberei jó párszor változtak, csak Kacor úr személye maradt, mert ő maga az örökkévalóság.

Előfordult persze, hogy morogtam vele a kőre, ablakra, parkettra lecseppent festékfoltok miatt – „hadd ne kelljen többet takarítanom, mint amennyit szeretnék” – de ő jámbor béketűréssel siklott el a megrendelője rigolyái felett, s jelentős erényei mellett az a pár pötty igazán nem nagy dolog.

Együttműködésünknek egyetlenegy, inkább humoros, mintsem komoly kisiklása volt. Az éppen soros garázsajtó-festés kiegészítéseként megkértük, hogy a teraszt díszítő öntöttvas japán kerti lámpásokat fesse le, mert már kezdtek undok rozsdafoltokat ereszteni maguk alá a terasz kövére esősebb napok után. A Terebessből begyűjtött indadíszítéses lámpások színe rafinált kopottas matt fekete volt némi penészzöldes beütésekkel, ami a nyilván Kínában – hol máshol - sorozatöntött világító eszközöknek elbűvölően ódon, mohos külsőt kölcsönzött.

Meg is kaptuk Kacor úrtól pár nappal később a lámpásokat –– taram-taram, trombitaszó, dobpergés – ódon feketés-zöld helyett selymesen csillogó világoszöldben. Kacor úr arca a büszkeségtől sugárzott, biztos volt benne, hogy remekművet alkotott. Feleségem nem reagált, mert azt hitte ez még csak az alapozás, de én már akkor tudtam, hogy ez a végeredmény. Kacor úr, látván megdöbbenésünket, büszke pózából zavartan visszakozott és megígérte, hogy majd jön és átfesti azokat.

Ám a lámpások végül évek óta így maradtak, Kacor úrnak erre már igazán nem akadt ideje, s mi sem erőltettük a dolgot. A lámpások azóta is selymes metál világoszöldben pompáznak. Az ember életében az apróbb kényelmetlenségek néha meghökkentően hosszú élettartamúak tudnak lenni. Időnként felhozzuk őket a teraszra, a mi szemünk már hozzájuk szokott, nem látjuk őket annyira riasztónak. Nyári terasz-vendégeink meghökkenését tapasztalva azonban mindannyiszor gyáván megfutamodunk és a lámpások újból és újból a garázs mélyén kötnek ki. Mindössze annyit fejlődtünk, hogy vettünk pár ecsetét és kis pekedli festéket, remélve, hogy akad majd egy hétvégi délutánunk, amikor ódonabb színekkel fedjük el a selyemvarázst. De eddig még nem akadt.

Történt egyszer, még 2002 tavaszán, az országgyűlési választások idején, Kacor úr és segédje éppen pici lakásunkon dolgozott. Kacor úr sosem politizál, de a választási hangulat ritka, ám annál líraibb megnyilatkozásra késztette. Ekkor derült ki számomra, hogy Kacor úr a Fidesz feltétlen híve, mert egy vidéki rokonlátogatásról visszatérve a következőket mondta: „Most voltunk vidéken, az ember csak körülnéz a határban, mindenütt zöldül a vetés. Fidesz-ország! Hát kell ennél nagyobb boldogság?” Udvariasan hallgattam, mert akkoriban újságíróként dolgoztam és közszolgaként az ember nem nyilvánít politikai véleményt.

Másnapra dőlt el a második forduló eredménye, s Kacor meg segédje lógó orral hozták festékes eszközeiket. „Hát nem erre számítottunk,” mondta elkeseredetten, amire segédje rákontrázott: „Hát nagyon nem.”

Azóta még egy sokkot kellet Kacor úrnak és segédjének átélnie, sőt, a megszorító csomagnak köszönhetően most éppen egy harmadikat is, ám azóta politikáról nem esett szó közöttünk. Amit itt ebben az országban történik, arra kérem egy komoly ember már csak legyint és megy a dolgára.

Kacor úr és embere mostanában éppen Szívbor boltunkat festi a Keleti Károly utca 20/a alatt. A selyemfényű lámpások esetéből tanulva, most már óvatosabbak voltunk. A színeket – szép vörösboros mélyvöröset elefántcsontszínnel - egy jópofa kávézóról koppintottuk, ahová feleségemmel véletlenül vetődtünk, mert mindkettőnknek a szomszéd fodrászatban nyírták a haját. A Lajos utca elején, van, Rotterdam a neve, ami bennem eleve különösen nosztalgikus emlékeket ébresztett.

No nem hollandiai Rotterdam, hanem egy másik Rotterdam, egy pici grill étterem lent Kelet-Boszniában, ahol sok-sok órát múlattam ottani barátaimmal. Ott azon a teraszon az élet különös dolgairól nem kevés, ámde annál tanulságosabb szó esett. De az egy teljesen másik történet a boszniai háborút közvetlenül követő évekből. Nagyon izgalmas, nagyon életszagú.

Egyszer talán még elmesélem.

A ZENGEDÉLY

Jól gondolták. Arról van szó, mármint a jövedéki engedélyről, ami nélkül bort behozni és/vagy árusítani ebben hazába nem szabad. Ez a Szent Grál ebben a szakmában, mindennek az alapja. Haloványzöld vízjeles papír, szép fémes hologramos matricával a jobb felső sarkában.

Délelőtt hozta két postás. Mindkettő szép zöld kantáros kertésznadrágba beöltözve, mert ugye a postások kertésznadrágban járnak, ez az egyenruhájuk.

Elkeredtek a szemeim, mert házunk kertjében még soha nem járt két postás egyszerre. Rendőr ugyan már volt, amikor jó pár éve a garázsomból ellopták külföldi bérlőm aszfaltszaggatásra vadított palack-metálzöldszínű Audiját. Nem is tudom, miért hagyta nyitva a garázsajtót, a kocsiban meg papírokat. Na de ez rég volt, hagyjuk!

Szóval jött két postás, ami azért meglepő, még akkor is, ha mifelénk mintha az utóbbi időkben megemberelte volna magát a posta. Pár éve egyre csak kis fecniket dobáltak be a postaládába, hogy menjünk be levélért, csomagért, pénzért és véletlenül se csengettek be, hiába ült otthon az ember akár direkt, akár életlenül. Őrjítő volt. Nem kézbesítettek!

Ha panaszra ment az ember a főpostára, a tompán klaffanó húzogatós faablak mögül pléhpofával hallgatták a sirámokat, láthatóan rettentő unottan. És tán még némi undorral is. De nem szóltak semmit, de rájuk volt írva, hogy feleslegesnek tartanak minden okvetetlenkedést. Mit akar itt ez…? Ez a dolgok megszokott rendje, hát miért nem képes ez a hülye itt felfogni? Nem is forogna talán a Föld, nem kelne fel másnap a Nap, ha nem így csinálnánk!

Ám egyszer csak történt valami és mostanában pedig hoznak csomagot, ajánlott levelet és s pórázáról hirtelen elszabadul a gyanakvás, hogy ennek a fene nagy rendnek és szervezettségnek vajon mi lesz a böjtje? Nem szoktunk mi kérem ehhez hozzá, hogy a dolgok rendeltetésszerűen működjenek! Hová vezet ez?

De most ketten is ott toporognak előttem, s egyikük, akit gyakran látok mifelénk a kertek alatt, már nyújtja is felém a tollat, meg táblácskára csippentett ívet, hogy itt meg itt írjam alá. Micsoda mennyei boldogság, megérkezett a sok-sok vesszőfutás és hajcihő gyümölcse.

Miközben a meghatódottságtól párás szemekkel forgatom a borítékot, a másik postás is megszólít, hogy halottam-e ilyen olyan értékpapírról, mert ugye az milyen jó befektetés volna. Mondtam, hogy igen. Van nekem olyan, de nem tőlük, hanem mástól. Igen, akkor ennyi és udvariasan elbúcsúztak mindketten. Ezért voltak hát párban! Az egyik az engedélyt hozta, a másik meg, ha már ajtót nyitnak, postai értékpapírt árul. Ügyes…

Odabent aztán felpörgött az élet, ment a másolat a jövedéki raktárba, az ügyintézőnek és a Borfesztivál szervezőinek. Nagy keletje volt őpapírságának..

Azóta viszont csendben itt alszik mellettem, a számítógép mellet, a nyitva felejtett nagy dossziémban. Nylon bugyiba csúsztatva, zöldselymesen, sokat sejtetőn.
Ő a Zengedély!

Törjék be az ajtót, maguk a hatóság!

Ödüsszeiám során a minap csendes megnyugvással ültem a II. kerületi tiszti orvosi szolgálat tágas várószobájában, miközben a hivatalnak helyt adó 30-as évekbeli villa hatalmasra méretezett ablakain akadálytalanul dőlt be az inkább őszinek tűnő augusztusi napfény.

A szobák között szélesre tárt szárnyas ajtók kapcsoltak egymásba amúgy is tágas tereket, ahol a nyári szabadságolások és a leépítések miatt gazdátlan asztalok között itt-ott ügyintéző hölgyek telefonáltak, írogattak számítógépjük képernyőjére vagy csevegtek fontos tisztiorvosi ügyeikről.

A terpeszkedő csendben még a messzi asztaloknál elejtett szavakat is jól lehetett hallani. Így tudtam meg, hogy a Bem tér környékéről ismételten bepanaszoltak egy cicát. Éppen gondolataimban készültem elmerülni, amikor a terefere susogásából egy erőszakot sugalló mondat ütötte meg a fülemet: „Törjék be az ajtót, maguk a hatóság!” felkaptam a fejemet.

A történet egy idős, feltehetőleg elmeháborodott néniről szólt, aki kétségbeesésbe kergeti szomszédjait. Elhanyagolt lakásából árad a bűz, a néni ott végzi szükségét ahol eszébe jut és nem tudnak vele mit kezdeni. A borzolt idegzetű szomszédság szalad fűhöz-fához, hogy valahogy orvosoltassa a tűrhetetlen helyzetet. Így jutottak el az ÁNTSZ-hez. A hölgyek azonban sehogy sem akartak akcióba lendülni, mert úgy tűnt nem volt meg számukra a jogalap. Nem tudnak bemenni a nénihez, ha nem engedi be őket. Erre válaszként hangzott el receptként az ominózus mondat: „Törjék be az ajtót, maguk a hatóság!”

A történet aztán hirtelen vége szakad, a mesélő hölgy szeme megakadt az egyetlen várakozó ügyfélen, vagyis rajtam. Minden átmenet nélkül egy hatalmas asztalhoz invitált és golyóstollat kerített, hogy feljegyezze adataimat.

Pedig én már azt hittem az ÁNTSZ-t, teljes nevén az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatot (what a mouthful, mondaná egy angol) engedélyezőim közül kihagyhatom, hiszen tiszta, hermetikusan zárt palackokat árulok, nem összetapickolható, megfertőzhető romlandó élelmiszert. Erről azonban szó sem lehetett, méghozzá 20 ezer forintért nem lehetett. Ennyiért ad az ÁNTSZ szakhatósági engedélyt, ami más papírokkal együtt ahhoz kell, hogy a kerületi polgármesteri hivatal engedje végre megnyitni a boltomat.

A nagy asztalon egyre csak szántotta a golyóstoll a papírt. A hölgy hirtelen felnézett és nekem szegezte a kérdést „Használnak a takarításnál Domestost?” „Vagy Flóraszeptet, Hypót?”.

Szavam akad. Mi a jó válasz? „Egyiket sem.” – mondom bátortalanul. – „Miért, feltétele az engedélynek, hogy ezzel takarítsak?”

„Nem, csak akkor 5600 forintért engedélyezzük, vagy kötelezi magát, hogy környezetbarát tisztítószert használ” – szólt a szentencia. – „Ez EU-s előírás. És akkor papírt adunk, amivel ilyet tisztítószert vásárolhat.” – mondta a hölgy hozzátéve valamit, hogy akkor kioktatnak e veszélyes szerek helyes alkalmazásáról.

„Akkor környezetbarát szert használunk. Hol kell aláírnom?” csaptam le az 5600 forinttal olcsóbb és kevésbé bürokratikus lehetőségre, miközben magamban tiszteltettem az Európai Uniót.

Aláírni nem kellett, de augusztus 20-a után majd vissza kell jönnöm ügyem éppen szabadságon lévő igazi ügyintézőjéhez. Az „ajtótörő” hölgy most csak helyettesítette.

Elbúcsúztam.

A napfényben fürdette szobákból kilépve a kopottas lépcsőházban a lenti kapuig kísértek az oldalfalra festett játékos magyarszecessziós virágmotívumok. Odalent gombnyomásra kattant a zár. Simán kinyílt az ajtó…

Szívborborbolt

Nagy kör volt ez minap. Gondolták volna, hogy egy egyszerű bolt megnyitásához mi minden kell elintézni? Persze, az egyszeregyet tudom: a területileg illetékes önkormányzat adja ki az engedélyt. Csakhogy attól függően, hogy ki mit akar árusítani, egy sor szakhatósági engedély is feltétele a végső boldogító ámennek. A feladat pedig egy kisebb vesszőfutással is felér.

Naiv lényként eleinte abban a hitben éltem, hogy én egy egyszerű boltot nyitok palackozott borok számára, esetleg néhány dugóhúzóval, boros kehellyel, poháralátéttel és az igényes borfogyasztás pár kellékével kiegészítve, de kiderült, hogy se dugóhúzóról , pláne üvegpohárról nem lehet szó, mert arra a cégkivonatom nem tér ki, hiába van benne a kiskapunak hitt „egyéb” kategória.

Sokkal súlyosabb, hogy a vonatkozó rendeletek szerint borboltban borospalackot kinyitni, kóstoltatni nem szabad. Csípőből „lelövik” az embert a vámhatóság emberei. Valaki nemrég mesélte, hogy az üzlet egy hátsó helyiségében a szekrény tetején a vámosok megtaláltak egy félig elfogyasztott palackot, amit talán egy szállítómunkás rejthetett oda. Hát nagy ribillió és büntetés lett belőle. Azt mondják még dugóhúzót sem tarthatok a fiókban! Az már garantáltan bukta, mert azt jelzi, hogy itt bort isznak!

Ahhoz, hogy egy nyavalyás palackot a saját borüzletemben kinyithassak, igényes fogyasztóknak szánt borszaküzlet helyett italkimérést, magyarán kocsmát, borpincét vagy vendéglőt kellene nyitnom (na annak van aztán sok kacifántos megkötése) vagy „kereskedelmi szálláshelyet.” Értik, kocsmában lehet italozni, de civilizált boros üzletben drága borokat kóstolgatni nem lehet! Miért nem? Tőlem ne kérdezzék, mert én nem tudom a választ.

Engedélyszerző Ödüsszeiám során jutottam el a Mechwart tér csobogó szökőkutjai és árnyas lombjai felett büszkén trónoló önkormányzatnak az augusztusi szabadságolások idején megtizedelt kereskedelmi osztályára, ahol egy porcelánkék-szemű, jólápolt és szálfaegyenes tartású negyvenes hölgy akart jóindulatúan akart meggyőzni asztala mellől arról, hogy nem elegendő, ha a cégtáblára annyit írok, ki hogy SZIVBOR.

„Miért nem?” – tiltakoztam elkerekedett szemekkel. – „Annyi az idegen kifejezés városszerte, mint égen a csillag, mi bajuk a Szívborral, olyan szép magyar szóösszetétel?”

„Az. Tényleg szép,” - hagyta rám elnézően, de aztán porcelánszeme alig láthatóan megvillant - „de közben megváltoztak a szabályok. Megkövetelik, hogy a tevékenységet jelölni kell. Valami olyasmit kéne, hogy borszaküzlet.”

„Tehát, hogy borbolt?” tétováztam.

„Igen,.” - csapott le a válaszomra.

„Szívbor bor bolt.” – bukott ki a számon. - „Szívborborbolt. Nem ez szörnyű, ez nem lehet!” – tiltakoztam.

Még viaskodtunk egy sort, javasolta, hogy legyen szeszesital szaküzlet, de az meg a jövedéki törvénnyel áll hadilábon. A bor ugyanis külön, enyhébb kategória. Végül rám hagyta, legyen úgy, ahogy akarom.

„Majd leírom a kérelemben és aztán eldöntik,” mondta és kézbe vette és végével az asztallaphoz ütögette az okmánynyalábot, hogy egyik lap se lógjon ki a paksamétából rendezetlenül, ezzel jelezve, hogy a meghallgatásnak vége. Hát fog ő egy erőszakos ügyféllel vitatkozni? A főnökség majd úgyis eldönti és akkor úgyis úgy lesz.

Én pedig egész úton hazafelé a kocsiban azt mormoltam magam elé, hogy „szívborborbolt, szívborborbolt, szívborborbolt… és mindannyiszor megrázkódtam, mert végigfutott a hátamon a hideg.

Csilingelő Katica

Azt akartam mondani, hogy reggel csilingelt az asztalomon a telefon és benne csilingelt Katica, de hát elrontotta azt a szóképet, hogy mobil volt az istenadta telefon és márpedig ezek a szerkentyűk pittyegnek, zenélnek és mechanikus egérként rezegve szánkáznak a tollak és papírok között. Kevés közük van már ezeknek a régi készülékekhez, amelyek még tisztességesen telefonmódra csörögtek és még tárcsázni kellett rajtuk a számokat. Azt mondják volt olyan nyugati üzletember - igaz már jó pár éve - aki zavarba jött a tárcsás telefon láttán és megkérdezte: „hogyan kell ezt használni?”

Persze lehet, hogy már én is zavarba jönnék egy régi telefontól, mint ahogy tegnap délután vendégségben is ügyetlenkedtem, amikor 80 éves apám kezembe nyomta a fényképezőgépét, egy filmes Minoltát, hogy készítsek róla és rokonaink teraszán ücsörgő elegáns asztaltársaságáról pár felvételt.

„Jé, ezen kézzel kell élességet állítani,” döbbentem rá a digitális gépek szolgai engedelmességéhez szokott ujjaimmal már első gombnyomásnál. Meg a blendét és a zársebességet is… mindent kézzel. Hogy mér ez fényt? A makacs kis mechanikus műremek időgépként a pre-digitális kőkorszak kellős közepébe repített, hiába volt a több év gyakorlat, hiába tudtam elméletben, hogy hogyan is kellett ezt csinálni, az ujjaimból menthetetlenül elszállt már a régi rutin… Az ember még azt is elfelejti, amit egykor jól tudott. Könnyű megszokni a kényelmet.

Szóval jelzett a telefon és D. Kati, a kislány a dél-pesti szállítmányozási cégtől vidáman azt csilingelte, hogy végre útnak indult az első borszállítmány Montenegróból. „Hogy legyen valami jó híre a hét végére,” mondta nagyon fiatalon és nagyon felhőtlenül. Biztosan szórakozni megy a Szigetre a hétvégén, gondoltam, miután megköszöntem kedvességét.

A sors forgandó. Egy évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy én hozok be az országba elsőként montenegrói borokat, köztük a szívbort is. Akkor még azt sem tudtam, hogy a Plantaže létezik, meg hogy ők Szerbia és Montenegró legnagyobb szőlészete, nemzetközi borversenyek sokszorosan kitüntetett babérkoszorús pincészete, már ha ugyan létezik ez a szóösszetétel a borászatban. Klasszikus, évszázados szakmákban könnyen ejt ki a száján az ember nagy marhaságot.

Nem hittem volna, hogy alig várom a pillanatot, hogy esténként a napi munkából a családi asztalhoz megtérve a „saját” boromat dédelgethessem, hintáztathassam a pohár fenekén, táguló orrcimpával szívva be nemes páráit, kortyról-kortyra ízlelgetve elegánsan kibomló ízeit.
Anyai nagyapám nagy híve volt - ahogy ő mondta - Boriskának, de apai ágon bizony a hideg víznek volt több generációra visszatekintő megingathatatlan „kultusza.” Híd leszek hát a két kultúra között, rutinom van ebben, nem először fordul ez velem elő életem folyamán.