Neszek, illatok, fények…

2006. szeptember 18-a emlékére.

Hangfoszlányok, autósurranás, női cipők koppanása az aszfaltozott járdán, gyerekcsevely - az utca végén van a Rákóczi gimnázium, s erre mennek haza a diákok - köhintések, női beszélgetések – ilyesmi hallatszik be a bolt vörösbarnára festett nyitott ajtaján.

Kint dízelautó kerreg és parkol be latin zenére a bolt előtti járdához. A motor leáll, a zene gombnyomásra hirtelen véget ér, majd ajtó puffan és távirányított zár-retesz kattan. Egy kis szünet és a szemben lévő ékszerüzlet tulajdonosát már az utca túloldalán látom, ahogy kinyitja üzlete ajtaját. Majd egy elhaladó jármű lebbenti be a szomszédos Fornetti sütöde illatát be a boltba… Neszek, illatok, fények – részévé váltunk a Keleti Károly utca életének.

Szeptember 18-án megnyitottuk boltunkat. 22 négyzetméter vörös és elefántcsontszínű falakkal, elegáns fekete polcokkal rajtuk a borok meg fekete tálkákban potpourri és fahéj rudacskák, hogy jó illat is legyen… Nagy üvegformájú rizspapír IKEA lámpák biztosítják a fényt – a ridegfényű mennyezeti neont semmi pénzért fel nem gyújtanánk – asztal törökös fekete-rőt terítővel, s rajta Goába való iparművész lámpa. A falak mentén színes üvegpohárkákban mécsesek…

A padlózat mákszem pontocskákkal díszített fehér kerámiakockáit hosszában csíkosra varrott, de amúgy egyszínű gyékényszőnyeg fedi két – fehéres, rózsás, halványsárgás rongyszőnyeggel.

A kirakatban, ami ablak-párkánnyi csupán, ezüstszínű gyertyatartók meredeznek a beléjük nyomott bordó és narancsszínű gyertyákkal, fallikus őrszemekként álldogálva a kitett borospalackok és egy pici borosüvegeket rejtő díszdoboz felett.
Az összbenyomás: elegáns boltocska, amely – ki tudja miért, de valamiért nagyon – a nőkre hat.

Már az előkészületek során meg-megálltak a kirakat előtt és mutogattak a barátnőjüknek, a fiújuknak vagy a férjüknek – az utóbbiak férfiúi felsőbbrendűséggel pillantottak a kirakatra és szűrték ki fogaik közül – hogy: „hm, érdekes..” majd vonszolták tovább párjukat az egyik vagy másik irányba.

Az eddigi vevők kétharmada – az eddigiekből ki fogják találni – nő. Szóló hölgyek, fiatalok, középkorúak, idősebbek, vagy anya lányával, nők barátjuk, férjük oldalán. És komolyan, őszinte érdeklődéssel hallgatják a borokról szóló történeteket…

Nejem megjósolta, hogy így lesz. Azt mondta, a borról szóló döntések zömét nők hozzák meg.
Azt gondoltam, badarság, a bor férfias dolog, itt a férfiak döntenek.
S lám az élet mást mutat…

MUNDUS Vini ezüst a Vranacnak

Budapest, 2006. szeptember 14. – A fesztivál végeztével Szasáék repülőre fel és haza Podgoricába.
Pár nappal később e-mail jön Nikolától:

A 2004-es Vranac ezüstérmet kapott Németországban a MUNDUS Vinin.
Ugyanitt a 2004-es Pro Cordé-t, a 2004-es Sasso Negró-t, a 2003-as Vranacot és az 1998-as Vranac Résérve-t „nagyon jó”-nak találták.
„Hátha fel tudod használni a marketing munkában,” jegyzi meg üzenete végén.

Gyors káderezés: a német borpiac Európa legkompetitívebb borpiaca, a MUNDUS Vini pedig Németország legnagyobb borversenye, s Európa – ekként pedig az egész világ – egyik legfontosabbja.

Némi borzolás a honlapjukon: évről évre nő a benevezetett borok száma, 2005-ben tán 5000 bort is beneveztek.

„Hát ez kész mese” – válaszolok.
Tényleg az.

A honklapunkon sokáig az szerepelt a Vranacnál, hogy borfesztiválok sokszoros bajnoka és hogy 2002-ben Párizsban Monde Séléction ezüstérmes volt. Meghogy a 2004-es szüret ígéretes.

Hát bejött.

Ezüstérmes a Szívbor
Budai Borfesztivál, 2006. szeptember 6-10. – Az első napon még a fejemben volt, aztán a sok nyüzsgéstől el is feledkeztem róla. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor az ötödik napon, vasárnap délelőtt egy ismerősnek tűnő őszes-jóképű, szerfelett civilizált külsejű úriember állt meg másodmagával a stand előtt és arról tájékoztatott bennünket, hogy borunk arany és ezüst esélyes az utolsó fordulók előtt.
Csak később jövök rá, hogy a Sárkány Péterként bemutatkozó urat már a Decanter akkori számában láttam öltönyben, nyakkendőben egy különös nagybőgő mögött. A bőgő egyik oldala tökéletes bőgő, a másik viszont egy belülről kivilágított bárszekrényre hajazott. Ennek a húrjait látszott pengetni az úr, aki egyébként nemzetközi borbíró és a fesztiválon öt napon át több fordulóban a vakon elvégzett látogatói szavazásokat szervezte.
Még augusztusban be kellett küldeni 12 palack bort a fesztivál szervezőinek a „Fesztivál bora” versenyre. Szasával, a Plantaze borászával gyorsan eldöntjük: a Vranac Pro Cordét nevezzük.
A bejelentés után Sárkány jobbra el.
Ragyogó napsütésben szemből érkezik Szasa és Nikola, a Plantaze két embere. Azért jöttek a fesztiválra, hogy körülszimatolják az új piacot. Lelkendezve újságoljuk nekik a híreket. Mi örülünk, ők blazírtan fogadják: hát persze, mi sem természetesebb annál, hogy az ember bora arany vagy ezüstérmes lesz.
Business as usual.
Nem ragozom sokat. Az aranyba hajló ezüstös lebegésből végül a vörösök között ezüst lett. Talán egyetlen külföldi borként magyar borok között egy magyar borfesztiválon.
A fesztivál bora egy 20 ezer forintos aszú esszencia lett. Nem is tudom, az esszencia vajon bornak számít? De ne feszegessük, nem vagyok én MW és szép az ezüst szint is.
Szasa a végén magabiztosan meg is jegyzi: „Igen vártam, hogy a Pro Corde legalább egy ezüstöt kap.” Szeme sem csillan, látszik nem viccel, komolyan gondolja és teljesen magától értetődően.
Affene a magabiztosságát…El kéne tőle tanulni.
Nikola rátromfol: "ha a Vranacot neveztük volna, akkor az kapott volna ezüst érmet."
Jó. jövőre is eljövünk és akkor a Vranaccal nevezünk. Akkor még nem is tudtuk, hogy a Vranac nem várt ránk, szerzett ő magának pár nap múlva ezüstöt nélkülünk is...

11 palack Vranac
Egy különös rekord emlékére

Budai Borfesztivál, 2006. szeptember 6-10 – A fesztivál második napján késő délután történhetett. Napernyőink alatt kisebb társaság kezdett gyülekezni, miután jó pár kört már leírtak a fesztivál területén. Kóstoltak nálunk, aztán elkezdtek körözni, kerestek valami jobbat, aztán megint csak nálunk lyukadtak ki. Újabb próba. Újabb próbálkozás másfelé. Végül gyökeret vertek mellettünk.

Na ja, gondoltuk büszkén, hát ez persze nem véletlen… Volt aki négyszer ötször is visszatért.

A társaságban lehettek vagy heten.
Úgy kezdődött, hogy először egy jól öltözött ötvenes úriember kért egy üveg Vranacot, majd miután fizetett kérte, hogy bontsuk is ki, mert megisszák. Akkor még nem nagyon figyeltünk fel rájuk. Aztán jött megint az úr. Fizet, bontat. Aztán egy hölgy…

Lassan sötétedni kezdett, ömlött a tömeg, s mi jócskán el voltunk foglalva, csak fél szemmel láttuk, hogy szaporodnak az üres üvegek napernyő alatt a társaság kerek műanyag asztalán.

Négy, öt, aztán hat…, majd hét. Ekkor már figyeltünk. Utóbb már csak az úr jött és igencsak ragaszkodott ahhoz, hogy a feleségem szolgálja ki, hangosan emlegetve saját telefonszámát....

Közben mint a tenger elapadhatatlan és megszámlálhatatlan hullámai, a sötétedéssel egyre több új látogató jött a pulthoz. Az újak háta mögött az estében nagy madárként terpeszkedő napernyők alatt ültek azok ott heten.

S az asztaluktól jöttek az egyre újabb rendelések… nyolc… kilenc…

Kellemes illatokat terjengtek a szomszéd sajtos pavilontól, ahol sorok kígyóztak a sült sajtokért. Társaságunk ebből is fogyasztott, de törzshelyét nem hagyta ott.

Tíz.

Hogyan férnek el ezek azon az asztalon a sok üvegtől?

Majd nem sokkal zárás előtt 11.

A fesztiválon 11-kor elvben zárni kell, pénzbírságot helyeztek kilátásba, ha nem, mert amúgy hajnalig nincs vége a mulatozásnak. Fél 12 tájban kezdtek el körözni a biztonsági őrök, zárásra szólítva fel a kiállítókat, s ha kell a házikók felülről lecsapható ablakait segítettek sorba lezárni.

A sorba záródó pavilonok látványától dühös darazsakként csapódtak le a még nyitott helyeken a legkitartóbb látogatók és rendeltek utolsó kortyokat homályossá tapogatott poharaikba.

Zártunk.

A társaság jó kedvvel, némiképp ingadozva szedelődzködött. Vidámságukhoz és jó közérzetükhöz nem fért kétség. Próbálkoztak, hátha nyitva tartunk még, de az ablakokat csukogató biztonsági őrök zárást sürgető újabb raja már kellő meggyőző erővel bírt.

Szedelődzködünk mi is, szedjük be az ernyőket, és talpukat, a székeket. A sok-sok üveggel utoljára maradt asztal felé indulok. A hátam mögött szójátékot cikkant a fiam:
„Tizenegy palack Vranack.”

A palackok a konténerbe, az asztal a pavilonba, lakat mögé.
Közben eltöprengek: ha nincs zárás, vajon hány üvegnél hagyják abba?

A legbefejezettebb bor

Budai Borfesztivál, 2006. szeptember 6-10 - Számtalan pici történet esett meg velünk a borfesztivál öt napja alatt.

A legszebb méltatást egy szlovákiai magyar bortermelőtől kaptuk, aki Komárom környékéről jött át egy kisebb csoporttal körülnézni.
Szagolgatták a bort, himbálgatták a kóstoló poharat, nézték fényét, megvillanó árnyait, szörcsöltek, szörpöltek, kóstolgattak, aztán az atyafi kibökte:

„Nézze uram! Mi itt már sok helyen megfordultunk, sok mindent megpróbáltunk, de állítom, hogy ez itt a fesztivál legbefejezettebb bora,” szólt súllyal, aztán pohara fenekéről eltüntette az utolsó korty Vranacot is. Majd társaival elbúcsúztak és továbbporoszkált a déli verőfényben, mert hát valamikor a harmadik napon akkortájt jártak ott.

Mi meg ottmaradtunk a pult mögött és tettünk vettünk, vártuk a további vendégeket.
Én meg eltöprengtem, ízlelgettem a még mindig a fülemben csengő szavait.

Akkor még nem is fogtam fel teljesen, milyen ajándékot adott…

A borfesztivál

Budapest, 2006. szeptember 6-10. - Már az előző évben megfogott a hangulata.
Kellemes, civilizált, sok jóarcú ember… békebeli hangulat.

Tavaly még nem tudtuk, hogy egy évre rá majd mi is ott leszünk a pult mögött.
Istenem, ha anyukám láthatott volna...

Mert az apukám az látott.
Már a legelső napon ott sertepertélt a stand körül a maga majd' 80 évével, galambősz hajával, kicsit hajlottan, de elegáns öltönyben, nyakkendőtűvel gondosan a frissen vasalt inghez tűzött nyakkendővel, éppen úgy, ahogyan az elmúlt 60 évben megszokta. Igyekezett segíteni, tűzéshez illeszteni a drapériákat, irányított és tippeket adott, mindent fordítva, ahogy mi szerettük volna - aktív korában nemzetközi vásárokon megszámlálhatatlan alkalommal volt kiállító - de mi nagy harci lázban sétálni küldtük, hogy ne legyen láb alatt, derítené fel inkább a terepet.

Nem sértődött meg. 80 éve minden gyermeki derűjével hamar beleveszett a látogatók tömegébe, hogy másnap új barátnőjével karonfogva térjen vissza.

A fesztiválra, melynek hivatalos neve valahogy úgy szólt, hogy a 15. Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgő Fesztivál, már az év eleje óta készültünk, olyannyira, hogy az elsők között jelentkeztünk. Akkor kaptunk is megnyugtató választ, hogy a korai jelentkezés majd előnyt jelent, de a végére az előny drámaian elolvadni látszott.
Kitört a pánik: sokan állnak sorba és miért éppen mi?
Hát azért, mert Montenegróból.
Hát onnan még ide senki... soha, érveltünk.
Elfogadták.
Megkönnyebbültünk.
Aztán annál többet dolgoztunk.

A pavilon mellé Szívbor feliratos napernyők kerekedtek, kerek asztalkákkal, műanyag székekkel, s rajtuk IKEA párnák, vendégcsalogatónak. Népszerűnek bizonyultak. Szinte mindig volt vendégünk.

Kérdeztük a szervezőket, tipikusan mennyi fogy a kezdőknél? Mennyit spájzoljunk? Hát úgy öt karton kb. vélekedtek. Keveselltük, jóval többet hoztunk és nekünk lett igazunk. Sőt, menetközben egyszer kora reggel utána kellet szállítanunk. Szervezkedni kellett, mert nyitástól zárásig a fesztivál területére kocsival behajtani nem lehetett. Teli boros kartonokat a várhegyre felcipelni nem lett volna jó tréfa.

Nem volt tréfa zöldfülűként sem helytállni. Volt, hogy hajnali fél kettőkor kerültünk ágyba és hatkor már kelni kellett. Az ötödik nap estére a folyamatos beszéd bizony már problémát okozott…

Esténként négyen álltunk a pult mögött, hogy győzzük a tömeget: nejem és jómagam, a nagyobbik fiam barátja és a fiam maga.

Sokat bénáztunk, de sokat tanultunk: cseppőrt az üvegbe, hogy ne csöpögjön, a nyitóval körbevágni a nyak sztaniolját, hogy szép legyen a széle, ne csúnyán marcangolt… ásványvízzel öblíteni a máshonnan hozott poharat. Vizet tölt, talpánál fogva poharat ringat, majd kiönt, utána fél cent bor…újból és újból. Olajozottá váló rutin mozdulatok. A végére eluralkodott bennünk a bizonyosság, hogy a Tom Cruise-zal látott Koktél című film zsonglőrködései is egy idő után nekünk is mennének.

Betegeskedő nagybátyám, aki minden testi nyűgje ellenére megtisztelt bennünket a látogatásával, a sok nyüzsgést a napernyő alól szemlélve jegyezte meg:
„Most olyasvalamit csináltatok, amiről évtizedek múlva is beszélni fogtok.”